Szerintem kis túlzással talán, de kijelenthetjük, hogy Lance Henriksen egy zseni. Én legalábbis bírom az ürgét (bácsit?!) hiszen általában üde színfolt a filmvásznon/képernyőn, ráadásul baromi jó hangja van - nem tudom mennyit dohányzott, hogy ide jusson, de tényleg menő az orgánuma.

A főszereplésével készült It's in the Bloodot pedig vártam, annak ellenére is, hogy az előzetes picit zavaros volt - gondoltam majd az egész estés változat nem lesz az. Viszont tévedtem - baszki' már megint - ugyanis az It's in the Blood számomra tipikusan az a film, aminek a végén bele kell néznem a gatyámba, hogy fiú vagyok-e vagy lány - és míg utóbbi kérdésre meg kapom a lábam közt himbálózó választ, addig a filmről továbbra se pontosan tudom, hogy mit is akart. Sejtésem mondjuk mindig van, de matek érettségi feladatok sorok láttán szokott hasonlóan kérdő lenni a tekintetem.

No de ennyire ne rohanjunk előre, inkább nézzük a sztorit.

Adott egy srác, aki, mint kiderül hazafelé tart. Nagy meglepetésre nem is sokkal később megérkezik, majd mivel senkit nem talál otthon ezért bóklászni kezd, eközben talál rá egy megsebesült kutyusra, akin megpróbál segíteni, de megjelenik egy puskás ember, aki jobbnak látja lelőni szegény állatot, mert úgysem lehet már helyre tenni. A puskás bácsival kapcsolatban pedig gyorsan rájövünk, hogy a srác apja.

Ők ketten aztán megindulnak az erdőbe valamiért, majd üldözni kezdi őket valami, de nekik a szemöldökük sem rezdül, pont mintha várták is volna, hogy így történjen a dolog. Mi pedig csak nézünk és kíváncsian várjuk a végeredményt, amelynek felderítésében néhány flashback jelenet is segít.

A tovább mögött spoileresen folytatom.

A boszorkányság szó hallatán szerintem a legtöbbeknek egy seprűnyélen repülő fekete ruhás ronda nő jut eszébe, mintha egy ámokfutó metálos lenne, aki folyamatosan ártani akar másoknak.

Egy csapat fiatal utazik egy vidéki kisvárosba. Ott pedig rengeteg veszély leselkedik rájuk: boszorkányok, okkultizmus. A legfurcsább a később becsatlakozott Simona, aki egy időre felkavarja a kedélyeket a kis csoportban. Egy tarot kártya elemzésből lényegében el is mesélik, miről szól a film. Egy ártatlan kislány lelke a tét, a gonosz boszorkányokhoz csatlakozik vagy pedig nem enged a gonosz erők hatalmának. Így a bolyongó lélek tétlenségében csak az anyjára hallgathat, aki a Sátánt szolgálja.

A folytatást a tovább mögött olvashatjátok.

Szeretek úgy nézni filmet, hogy előre tudom, amit látni fogok, az egy klasszikus mű. Hogy miért?

Mert ilyenkor duplán kritikusnak érezhetem magam, minden részletre odafigyelve és keresve azokat a pontokat, amik miatt az adott film - legyen az akármilyen évjáratú, - klasszikusnak minősül a műfajában.

Ahhoz, hogy egy produkció klasszikus legyen, sok csillag szerencsés együttállása, egy kis szerencse, meg egy csomó olyan dolog kell, amiknek a meghatározása nem az én tisztem, de egyvalamiben mind egyetérthetünk:

A klasszikus filmek alapját egy eredeti ötlet vagy egy többször felhasznált ötlet eredetibb továbbgondolása jelentheti. De a bősz hajbókolás közben nem szabad csukott szemmel elsétálni az adott film hibái mellett sem. Ma ebből a szempontból próbálom meg kivesézni nektek ezt a Wes Craven által jegyzett klasszikus alkotást.

Az Elm utcában lakó, vidám tinédzser éveit élő Nancynek és barátainak egyszer csak furcsa rémálmaik lesznek, melyeket először megpróbálnak elbagatellizálni, de később rádöbbennek, hogy ezek a rémálmok bizony nagyon is hasonlítanak egymásra és a központi figurájuk is ugyanaz…

Folytatás a tovább mögött.

A jó öreg Christan Slater ismét horrorfilmhez adta a nevét és ilyen jellegű próbálkozásáról már írtunk, akkor a Playback csúnyát bukott, de korántsem volt olyan vészes, a Stranded pedig talán hasonló kategória, kivéve talán a nagy bukást - legalábbis pénzügyileg, hiszen elég low-budget produkcióról beszélhetünk, de egyébként is azt gondolom egy gyenge közepesnek bőven elmegy a film.

Persze itt tenném hozzá, hogy sci-fi horror terén nem túl magas az ingerküszöböm, mivel elég ritkán nézek effélét.

A történetünk egy amerikai Hold bázison játszódik, ahol négy asztronauta dolgozgat - 3 pasi és 1 csaj, most komolyan kiküld egyéves expedícióra 3 pasival egy csajt? Tudom, tudom apróságokba ne kössünk bele, de ne legyenek már illúzióink... - valamiféle bányászati műveleteket végeznek ők kéz a kézben, amikor is egy jaj de váratlan meteoreső felborzolja a kedélyeket és meglehetősen leamortizálja a bázist. A baj már ekkor sem kicsi, de a helyzet csak tovább fokozódik, amikor kiderül, hogy valami idegen eredetű spóra is volt a meteor darabkákon. Hőseink ezt még igényesen fel is fedezik, viszont hogy-hogy nem az egyikük megfertőződik - pont a csaj - és nyilván erről eleinte senkinek se szól - Christian Slater fel is bassza magát ezen - de amikor pár óra leforgása alatt egy gyorsított terhességgel záruló szülés megy végbe a leányzón, akkor rájönnek, hogy ennek már a fele sem tréfa.

Bátor űrhajósainknak pedig ezek után nem csak a meteor darabkák okozta zűrzavarral és helyreállítási munkákkal kell foglalkoznia, hanem a megszületett idegen életforma sem éppen az az E.T.-féle kurva jó fej gyerek.

A tovább mögött folytatom.

Sok horrort láttam már, de olyat, mint a La casa muda, még nem. A film nagy részét (úgy az első 70 percet a 80-ból) egy huzamban vették fel, vágás nélkül. Nem egy új keletű találmány ez, tudtommal már Hitchcock is kísérletezett ilyen módszerrel. Hogy a nagymesternek hogy sikerült, azt nem tudom, de hogy az uruguay-iak kihozták belőle a maximumot, az szent. Egy komoly probléma van csak: irtózatosan elcseszték a befejezést. Spoileres írás lesz!

Laura egy régi házban éjszakázik apjával. A család egyik régi jó barátja kérte meg őket, hogy kicsit tatarozzanak az épületben, mielőtt eladná azt. Éjjel a lány furcsa hangokat hall az emeletről. az apja felmegy megnézni, majd dulakodás hallatszik és az öreg kámforrá válik. Laura egyedül marad a földszinten, retteg és menekülni sem tud, mert a bejárati ajtó kulcsa a drága papánál maradt, így kénytelen szembenézni a sötétséggel és az emeleten rejtőzködő ismeretlennel.

Mint említettem már, egy kamerával egyszerre vették fel gyakorlatilag az egész filmet, és nem is vallottak kudarcot a dél-amerikaiak. Belegondolni se merek, vajon hányszor kellett elpróbálni a színészeknek és az operatőrnek azt a 70 percet. Oltári nagy munka lehetett, de remekül megoldották a feladatot. Olyan érzésem volt, mintha egy found footage filmet látnék, de annak legnagyobb hibái nélkül. Nem rázkódik a kamera csupán egyetlen alkalommal, így sokkal élvezhetőbb a produkció.

Amilyen biztatóan indult és amilyen előjelekkel vártam a Teen Wolf soron következő részét legalább annyira volt számomra érdektelen az epizód, amiben azért történt egymás, de a végére érve mégis keserű a szájízem.

Előjáróban talán ott kezdeném, hogy az epizódot a Laid to Rest filmeket is rendező Robert Hall dirigálta, aki maszkmesterként már korábban is dolgozott néhány epizódon, az úriember említett filmjei pedig egész jók. Nyilván ettől függetlenül nem várhatunk csodákat, de talán mégis az évad egyik leggyengébben muzsikáló epizódja volt ez a mostani, pedig bizony volt ebben potenciál.

A tovább mögött spoileresen folytatom.

Szerettem volna úgy kezdeni irományomat, hogy "manapság rengeteg a remake és ezek közül csak nagyon kevés sikerül jóra", viszont így ellentmondásba keverednék magammal, hiszen nem is olyan rég sikerült a Maniac új változatát is az egekbe dicsérnem. Most pedig itt van Sam Raimi '81-s klasszikusának, a Gonosz halottnak a modern verziója, ami az én szememben kis híján le is körözi nagy elődjét. De ne szaladjunk ennyire előre.

Maga a történet nem követi teljesen a jól ismert forgatókönyvet, persze a lényeg megmaradt: a helyszín és az erdő szelleme, ami ébredése után egyenként mészárolja le a fiatalokat. A tálalás változott annyiban, hogy a kunyhóhoz érkező szereplők nem piálni és szexelni akarnak a természet lágy ölén, hanem egyik lány barátjuknak próbálnak segíteni, hogy leszokjon a drogokról. Oké, ez talán nem nagy változtatás, de nekem már ez nagyon elnyerte a tetszésem, hiszen így eltűnt a gagyi tini-horroros hangulat, ami sok remake-re rátette enyves kezét. Ehelyett egy elég komoly drámai szituációba csöppenünk bele, mely lépésről lépésre válik egy vérfagyasztó és brutális rémálommá.

Ám még mielőtt teljes erőmből elkezdeném isteníteni a filmet, kicsit vissza kell kanyarodnom a klasszikus eredetihez, mégpedig azért, mert sok helyről hallottam azt, hogy amíg ott volt humor, addig itt egyáltalán nincs. Na, kérem, Raimi Gonosz halott mozijában alig-alig pár másodpercre kaphattunk el olyan pillanatokat, ahol a készítők poénosabb oldalukat mutatták meg, tehát az is egy komor darab volt. Majd a két folytatás (vagy ha így jobban tetszik, alternatív verzió) csinált magából viccet, amivel nem is volt gond, mert tökéletesen működtek és még mind a mai napig előveszem őket, hogy megtornáztassam velük rekeszizmaim. No, de a '81-s verziót akkor emelem le a polcról, ha tényleg horrort akarok és ezért nem értem miért kell támadni a remake-t azért, mert nem komédia lett. 

A többit a tovább mögött.

A múltkor oly kimagasló nézettségi adatok után az Under the Dome nem sokat  hátrált, viszont a mostani rész azt hiszem valahol vízválasztó lehet. Én baromi izgatott vagyok a folytatást illetően és továbbra is azt gondolom, hogy egy tűrhető Stephen King adaptációval van dolgunk, ráadásul akadnak eltérések bőven, így azok számára is izgalmas lehet a végkifejlet - ami elvileg szintén eltérő lesz, szerencsére, mert a könyv befejezése szerintem ritka rossz volt -, de a kétkedőket is megértem, ugyanis elmentünk picit a baromságok és a klisék olyan nagyon ismert területére, persze mit vártunk egy országos csatornán futó sorozattól?!

A tovább mögött spoileresen folytatom.

Nagyon nehezen sikerült összeraknom ezt az írást. Már, ha egyáltalán összejött. A legtöbb esetben viszonylag könnyedén írom le, vagy mondom el élőben gondolataimat, legyen szó szinte bármiről, azonban a most következő filmbemutató komoly kihívás elé állított: anno, még vendég postként kívántam publikálni itt a blogon, heteket küzdöttem vele, át- és újraírtam, törölgettem-átfogalmaztam, ide-oda pakoltam a bekezdéseket. A legnagyobb problémám mégis az volt vele, hogy sehogyan sem akart összeállni egésszé. Ha egy átszerkesztést követően újraolvastam, mindig úgy éreztem, hogy továbbra is egy keszekusza iromány terpeszkedik a képernyőn.. Biztos vagyok benne, hogy a végleges (van ilyen?) változat sem nélkülözi ezeket a hibákat. Mentségemre legyen mondva, hogy egy olyan, meglehetősen „nehéz” alkotást vettem górcső alá, ami még a megtekintése után hetekkel is itt marad, új gondolatokat generál, legalábbis velem ez történt. Így aztán, a sokadik átszerkesztési kísérletet követően feladtam a szokásos terminológiát, elmarad a részletesebb történet-ismertetés, egyszerűen megpróbálom leírni, hogy milyennek láttam a filmet. Akit érdekel, úgyis megnézi, amit szívből ajánlok is. No, de további magyarázkodás helyett vágjunk inkább bele a közepébe!

 2001-et írunk. A J-horror ekkorra már szinte mindent (sőt, talán többet is) megmutatott a világnak, ami ebből a műfajból kipréselhető. Láttunk már számtalan sötét, barnás-szürkés-kékes képkockát, fekete hajú szellemlányokat, hirtelen, nagy robaj kíséretében elénk ugró démonokat. Elkészült a Ringu, a Ju-On, s lassacskán jönnek a hollywoodi rimékek is, szóval a nézők szépen lassan kezdenek eltelni a témával, miközben persze a világ különböző pontjain, rajongók szinte vallást gyakorolva imádják ezeket a mozikat. Nos, ebben az időszakban készítette el a Kairo-t Kiyoshi Kurosawa. Termékeny rendezőként tartják számon, viszont az is igaz, hogy műfaj és minőség tekintetében eléggé szélsőséges skálán mozog, már, ami az elkészült celluloid szalagjait illeti. Vajon, ezúttal sikerült-e maradandót, eredetit alkotnia és kilépnie az átlagrendezők népes táborából? Katt a tovább gombra, remélhetőleg kiderül!

Ryuhei Kitamurát szerintem már nagyjából ismerik a blog olvasói, hiszen volt már írás két filmjéről is, az eléggé megosztó Versusról és az általam igencsak kedvelt Éjféli etetésről. De akiknek még mindig nem mond semmit a japán rendező neve, hozzátenném, rendezett már ő Godzilla filmet, képregény adaptációt, sőt, az akció és az animációs műfaj berkein belül is letett már ezt-azt az asztalra. Az egyszer biztos, elég sokoldalú direktor a fickó, viszont legújabb alkotásában visszakanyarodott a horrorhoz, azon belül is a slasherhez.

A történet meglehetősen sablonosan indít, megismerünk egy fiatal párt, akik épp a költöznek és új otthonuk felé tartanak. Egy másik szálon egy rablóbanda életébe nyerhetünk bepillantást, akik házakat rámolnak ki és néha-néha megkeserítik az átutazók életét is. Mily megdöbbentő, elég hamar összeakasztják bajszukat rossz fiúink (és nőink) a párocskával és arra sem kell sokat várnunk, hogy elmérgesedjenek a dolgok. De ezen a ponton vedli le a film a jól ismert slasher sablont, mert megcseréli a viszonyrendszerereket, és az áldozatból lesz a vadász,a vadászból pedig az áldozat.

Folytatás a tovább mögött.

Végre egy zombifilm így a Nicotero-hétvége kapcsán, igazán ideje volt, hiszen eddig ilyen jellegű alkotás nem volt a filmek között, mármint ugye nálunk, hiszen érdemes tudni, hogy Nicotero annak idején a horror utazását pont egy másik Romero film kapcsán kezdte meg, hiszen 1985-ben már segédkezett A holtak napja elkészítésében.

Az urak később is dolgoztak közösen, például a Majomszereteten, de a legutóbbi Romero zombifilmek mindegyikében közreműködött heti kedvenc maszkmesterünk is.

Őszintén szólva én bírom Romero filmjeit, a korai zombis alkotásokat is, bár nagy kedvencnek egyiket se nevezném, igazából a látni kell kategóriát képviselik, de bőszen egyet tudok azokkal is érteni, akik picit túlértékeltnek találják ezeket az erős társadalom kritikával bíró alkotásokat.

Később aztán Romero zombijai is próbálták felvenni a lépést a modern korral és alakultak egy talán pozitív irányba, de ezek az alkotások sem maradandóak, mindösszesen kellemes szórakozást ígérnek az arra vágyóknak. Nos a Survival of the Dead ebbe a sorba remekül beillik.

A történet szerint adott egy kis sziget valahol az óceánon, ahol a nem rég kitört zombijárvány szintén felütötte ocsmány fejét és az O'Flynn család meg is kezdte az "altatást" - ahogy ők hívják - hiszen a legjobb ellenszer az agyba ágyazott golyó a holtak ellene. Velük szemben helyezkedik el a sziget másik nagy családja a Muldoonok, akik hisznek abban, hogy a zombik gyógyíthatóak és jó útra terelhetőek. A két család persze már évtizedek óta harcban áll egymással és ez a járvány elterjedése után sincs ez másként, sőt addig-addig fajul a dolog, hogy az O'Flynn-ek vezetőjét Patrick bácsit Muldoonék száműzik a szigetről.

Patrick úr azonban nem nyugszik és megpróbál borsót törni ádáz ellenfele orra alá és rendre idegen ember csapatokat küld a szigetre, majd egy alkalommal hősünk is csatlakozik egy katonákból álló csoporthoz, azonban a szigeten időközben eldurvultak a dolgok, hiszen Muldoon bá' az odaérkező ártatlanokat lemészárolta, a zombikat pedig megpróbálja rávenni arra, hogy ne emberhúst egyenek. O'Flynn pedig az egyenruhások segítségével szeretne rendet tenni.

A tovább mögött folytatom.

Egészen eddig sikeresen elkerültem a Hibrid című filmet, most viszont a Nicotero hét kapcsán gondoltam teszek vele egy próbát , hiszen hősünk neve ott díszeleg a stáb listán és titkon kíváncsi voltam a produkcióra, csak kimaradt, mert a poszter nem tetszett és a sci-fis horrorral sem vagyunk a legnagyobb puszipajtások.

Tegnap a Húsevő kapcsán is hasonló volt a helyzet a kerülgetést illetően, de mint kiderült az, hogy eddig nem ültem neki a Hibridnek nem feltétlen volt baromság, de az itt-ott szereplő vélemények miszerint ez a film nagyon durva és látni kell csak megadták a bennem kialakuló várakozásnak a lökést, amely aztán nem végződött nagy áll leesésben. A Hibrid nem rossz, de nem is igazán horror, illetve amennyire nem horror legalább annyira akadnak benne unalmasabb részek. Kicsit olyan, mint egy befejezetlen dugás, nem rossz, de a végén nem igen elégülünk ki.

A történet két tudósról szól, akik ráadásul nem csak a laborban alkotnak párt, hanem az életben is, ez már legalább annyira romantikus, hogy egy jéghegynek is kellene lennie a történetben, de ehelyett inkább fura lények akadnak, akiket hőseink állítanak elő, hogy segítsék a tudományt és szolgálják a jót, ugyanis a laborállatokból fehérjéket lehetne kinyerni meg csomó csuda jóságot. A lényekről azt is tudni kell, hogy különböző állatok DNS-ének szakszerű összekeverésével készülnek el, Clive és Elsa pedig szeretnék kipróbálni, hogy mi történik akkor, ha ebbe a koktélba emberi DNS-t is csempésznek.

A kutatásokat finanszírozó cég ebből viszont már nem kér, új irányba vinnék el a kísérleteket, ezért pajtikáink saját szakállukra vágnak bele az újabb lény legyártásába. Tervük meg is valósul megszületik egy igen fura életforma, ami szépen lassan ember alakot is ölt, de a gondok csak itt kezdődnek el igazán.

A tovább mögött folytatom.

Oké, a szökött fegyenc rész picit sántít, hiszen Dominic Purcellre gondolok, akit annak idején a kopasz és majd-én-mindenkit-lenyomok Lincoln szerepében láthattunk a Szökésben és akit én ott bírtam, de mondjuk a Gravedancerben botrány volt - igaz ott a film is elég gyenge lábakon állt.

A Húsevőt kifejezetten a Nicotero-s hetünk miatt néztem meg, annyira nem vagyok krokodil horror rajongó, másrészt pedig az imdb pontozást és néhány kritikát alapul véve eléggé lehúzták a produkciót, gondoltam nem kell nekünk barátkozni. Ilyenkor viszont általában kellemeset csalódok és most is így történt. Igaz horrornak nevezni talán túlzás ezt az alkotást, de egy abszolút korrekt, nyilván már az első tíz percben érezhetően amerikai film, amivel remekül el lehet ütni egy szabad másfél órát.

A történet Burundiban kezdődik, ahol egy óriás kroki rendre szedi áldozatait, amiről az amerikaiak persze egészen addig nagy ívben szarnak, míg nem egy honfitársuk is eledel lesz, ekkor már a média is felkapja a sztorit és egy kisebb TV-s csapatot is útnak indítanak, illetve pénzelik a "szörny" befogását, természetesen nem jó szándékból, hanem a nézettség véget. Ezt az aspektust egyébként mindig bírom a filmekben, ahol nyilván közhelyesen, de abszolút helytállóan adnak egy kis betekintést ebbe a világba.

A "túrára" egy eleddig mókás állatos hírekkel foglalkozó újságíró leányzót küldenek és a nagy menő riportert, akit nem árt kicsit átküldeni Burundiba, hiszen pont szarba nyúlt egy másik ügy kapcsán. Hőseink tehát szedik a sátorfát és a kameraállványt, majd teszik a dolgukat, ám a krokit nem egyszerű elfogni, sőt az afrikai országban való korrupció és gusztustalanságok csak tovább fokozzák az amúgy is kilátástalan helyzetüket.

A tovább mögött folytatom.