A héten természetesen Teen Wolf téren is haladtunk tovább és egy nem túl rossz részt kaptunk, ami mondjuk talán inkább csak amiatt lehet emlékezetes, mert a fényképezés és a vágás megint picit visszaállt a fasza videóklippes megoldásra - legalábbis most jobban, mint eddig - ez pedig talán sokat hozott az amúgy néhol csücskös epizódon. Panaszra mondjuk továbbra sincs okunk, amit elvárunk ettől a szériától megint csak megkaptuk.

A tovább mögött spoileres írás következik.

Nicotero a pályafutása során azt hiszem elmondhatjuk, hogy többnyire pozitív lecsengésű filmekhez adta a nevét és szaktudását és talán erre egy jó ellen példa a Krokodil, amit mondjuk rossznak túlzás volna nevezni, de úgy összességében mégis inkább trash kategóriás alkotás, mintsem egy komolyabb mozifilm - ezt jelzi az is, hogy ez a produkció messziről elkerülte a vásznakat.

Kezdjük ott a dolgokat, amit már pedzegettünk pár napja. Nicotero dolgozott már együtt nagy horror rendezőkkel, például Romero-val, de Carpenterrel is több alkalommal, például a Body Bags készítése során is. Hősünk vélhetően itt találkozott össze az egy felvonást szintén jegyző Tobe Hooperrel, akit azt hiszem senkinek nem kell bemutatni.

A texasi láncfűrészes mészárlás rendezője számomra kétségtelenül tehetség, de sajnos az a fajta, aki picit elfecsérelte ezt az adottságát - hiszen filmlistáján akadnak gyengébb darabok, a Krokodil pedig úgy vélem ide tartozik.

A történet néhány fiatalról szól, akik a tavaszi szünetet szeretnék kellemes hangulatban, vízparton eltölteni, ha már úgyis akad egy hajó, amit használhatnak, ráadásul az egyikőjük egy kellemes helyet is beígér, sört meg úgyis tudnak magukkal vinni.

A kis csapat neki is lódul az ismeretlennek, amellyel kapcsolatban azért érdemes tudni, hogy egy sziget, ahol egy ódon épület is helyet kap, amelynek korábbi tulajdonosával kapcsolatban olyan pletykák keringenek, hogy óriás krokodilokat nevelt és ezek az állatok még mindig a sziget populációjának részei. Persze ez csak legenda és tábor tűzhöz dukáló rémmese. Vagy mégsem?

A tovább mögött folytatom.

Al Simmons neve szerintem nem sok mindenkinek mond valamit, de hogyha azt írom, hogy Spawn, talán még akkor is csak értetlenül vakarja a fejét a legtöbb olvasó. Pedig a tengerentúlon nagy népszerűségnek örvend Todd McFarlane hőse, sőt, néhány száma a képregénynek hazánkban is megjelent a '90-s évek közepe tájékán. De hogy tovább fokozzam az izgalmakat, '97-ben Hollywood is lecsapott Spawn-ra, és a New Line Cinema próbált egy látványos akcióparádét kihozni a pokolból visszatérő igazságosztó főszereplésével. 

Történetünk hőse a CIA legprofibb bérgyilkosa, Al Simmons, akit felettesei elárulnak és megölnek. Azonban 5 év múlva "feltámad" (előtte még alkut köt Malebolgia-val, a pokol urával) és bosszút esküszik mindazok ellen, akik a biztos halálba küldték.

Nagy vonalakban ennyi lenne a sztori, bár tartalmaz még egy elég kacifántos "összeesküvéses, mindenki mindenkit átver" szálat, de ez annyira erőltetett és izzadságszagú, hogy jobb nem is beszélni róla.

A tovább mögött olvashatjátok a folytatást!

Elstartolt a Stephen King nevével fémjelzett Under the Dome, amely A búra alatt című regény adaptációja és baromi nézett első résszel büszkélkedhet, ami ha meg marad, akkor könnyen második évados berendelést érhet.

Aki olvasta - ismeri - a könyvet annak az alapsztori is tiszta lehet, adott egy Chester's Mill nevű Maine kis város, amit egyszer csak egy láthatatlan, de annál erősebb búra vesz körül, innentől kezdve pedig se ki, se be senki. A kintiek nyilván a helyzetet szeretnék megoldani, a bentiek pedig elvileg kijutni szeretnének, de mondjuk nem mindenkinél ilyen egyszerű a helyzet, ugyanis akad, aki baromira örül ennek a váratlan kis balesetnek.

A könyvet nagyjából egy éve volt szerencsém olvasni és az utóbbi idők Stephen King regényei közül talán az egyik legjobb - a 11/22/63-mal még nem végeztem - és olvasás közben is többször felmerült bennem, hogy ebből aztán baromi jó sorozatot lehetne csinálni, mini vagy akár több évados változatban is, a CBS pedig meglépte a dolgot és Brian K. Vaughan vezényletével tető alá hozta a sorozat változatot - az úriember egyébként néhány Lost epizódot írt.

A legjobb viszont az lesz ha a tovább mögött folytatom, ahol néhány spoiler is előfordulhat, szóval csak óvatosan.

Ha valaki annyira jó a szakmájában, mint Greg Nicotero akkor valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a horror szakma nagyjaival is együtt dolgozzon és Mr. Nicotero valóban kivette a részét a régi öreg klasszikusokból is, és nagy nevekkel is dolgozott együtt.

John Carpenterrel először 1993-ban a Body Bags című, sorozatnak induló, majd mégis csak horrorantológiává avanzsálódó produkción dolgoztak együtt, amit egy évvel később a Sam Neill főszereplésével készült Az őrület torkában követett - de Nicotero aztán a soron következő Carpenter filmekből is kivette a részét, találkozhatunk vele a Vámpírok, A Mars szelleme és a The Ward stáb listáján is, sőt ugye A horror mestereihez úgy ánblokk Nicotero és kis csapata csinálta a maszkokat.

Fontos tudni, hogy imádom Carpenter filmjeit, hiszen a Halloween, A dolog, A köd no meg a Christine zseniális volt, de az Elpusztíthatatlanok és A sötétség fejedelme is említésre érdemes, habár azok talán kicsit gyengébb alkotások. Emiatt aztán elég sokat vártam Az őrület torkában címűtől is, pláne azért, mert néhány horror rajongó cimbora is csak magasztalta a filmet, amihez eddig - szégyen, nem szégyen - nem volt szerencsém.

Sam Neill neve csak fokozta a várakozásaimat, viszont végül egy ici-picit csalódtam, de mielőtt ezt jobban kifejteném nézzük a sztorit.

Adott egy biztosítási nyomozó, bizonyos John Trent, aki többnyire szabadúszóként lavíroz a szakmában, de nyilván van egy cég ahonnét elég sok melót kap, ám ezúttal egy picit speciálisabb feladattal bízzák meg. Sutter Cane író bácsi eltűnt, őt kellene felkutatni, hiszen küszöbön a legújabb horror kötetének bemutatója, a rajongók már szétszedik a boltokat, Cane pedig mintha lelépett volna senki nem tud róla semmit, az egyedüli kapcsolat tartó - Cane ügynöke - pedig megőrül és ennek okán a rendőrei agyon lövik. Vajon Cane-nek köze van ehhez? És egyáltalán hol a picsában van? Ezekre a kérdésekre próbálja meg Trent megtalálni a választ.

A tovább mögött folytatom.

A héten, mint már említettük Nektek Greg Nicotero maszkmester horrorjait vesszük górcső alá és az 1989-es Intruder remekül beillik a sorba, sőt kifejezetten jó iskolapélda arra, hogy egy maszkmesternek mennyi dolga is akad. Azonban Mr. Nicotero mellett több szempontból is érdekes alkotás a szóban forgó film.

A rendezést Scott Spiegel vezényelte, akinek a neve néhány horrorból ismerős lehet, illetve a kritikán aluli Motel 3. része is a nevéhez fűződik, de ami talán ennél érdekesebb, hogy Spiegel Sam Raimi és Bruce Campbell jó barátja. Sőt az érdekességek sorát folytathatjuk azzal is, hogy hőseink még a '70-es években leforgatták Night Crew címen az Intruder rövid változatát és tulajdonképpen abból nőtte ki magát ez az egész estés darab.

Történetünk egy hipermarketben játszódik, hőseink pedig többnyire az ott dolgozó népek. Este van a jó munkás emberek záráshoz készülődnek, amikor feltűnik a színen egy punk srác, 1989-ben menő bőrkabátjában és zaklatni kezdi az egyik pénztáros csajt, akiről kiderül, hogy a volt barátnője, csak miután a srácot börtönbe zárták gyilkosság miatt egy kicsit megrendült a bizalma és szerelme a berlini falat megszégyenítve vált semmivé.

A srác persze nem akarja elfogadni a szakítást és most, hogy a cella árnyékát sem élvezi úgy dönt megpróbálja visszaszerezni a lányt, akit azért munkatársai igyekeznek megmenteni és kisebb csetepaté után a kis bőrkabátos majmot is sikerül kidobni. Ezt követően pedig megkezdődik az éjszakás műszak, hiszen mint kiderül a főgóré szeretné eladni a helyet, így másnaptól kezdve mindent féláron adnak, hogy minél előbb kiürüljenek a polcok.

Hőseink nem örülnek, de belekezdenek a hosszúnak ígérkező melóba, aminek a súlyát az is növeli, hogy valaki elkezdi lemészárolni a serény dolgozókat.

A tovább mögött folytatom.

Ismét csemegézhettek a heti tévés kínálatából a tovább mögött.

A filmekhez jó szórakozást kívánunk!

Az Ördögűző műfajt teremtett a horroron belül, hatalmas sikerén (és több Oscar-díján) felbuzdulva a mai napig találkozunk újabb és újabb trónkövetelőkkel, de William Friedkin filmjét mindmáig nem sikerült nem csak az okkult vagy a megszállottsággal foglalkozó horrorfilmek koronázatlan királya címtől megfosztaniuk, de a mai napig minden idők legjobb produkciójának tartják az egész horror iparon belül. Nahát a spanyolok is rászánták maguk, és leforgatták saját kis „versenyművüket”. Ígéretes alkotás, meg kell hagyni, de a trónfosztáshoz így is nagyon kevés volt.

Emma magányos lány, szülei otthon taníttatják, barátai alig vannak, minden vágya az, hogy tartozzon valahová és normális iskolába járjon. Egy borgőzös születésnapi buli és egy kiadós családi veszekedés után megvágja magát a tükörrel. Semmi komolyabb baja nem esik, véletlen balesetnek állítja be a szülei előtt, viszont attól az estétől kezdve valami megváltozik.

Rohamok és rosszullétek törnek rá, emlékezetkiesései lesznek, hallucinál és kis híján kisöccsét is vízbe fojtja. Az orvosok tanácstalanok, a pszichológus első alkalommal holtan esik össze és a lány is egyre bizarrabb dolgokat művel. Apjáék már csak közeli pap rokonukban, Chrisben reménykedhetnek. A férfi elkezdi az ördögűzést, remélve, hogy meg tudja szabadítani unokahúgát a Gonosztól.

Folytatás a tovább mögött.

Greg Nicotero neve az utóbbi időben akár ismerősen is csenghet a horror és sorozatrajongók körében, ugyanis hősünk felelős a The Walking Dead zombi részlegéért és oroszlán résznyi szerepe van abban, hogy a sorozatot mi is a szívünkbe zártuk.

A vélemények megoszlanak azt illetően, hogy a The Walking Dead mennyire horror és mennyire nem az, illetve van, aki szerint a horror rész feleslegesebb, míg mások csakis a darálásokat részesítik előnyben, mindeközben pedig a sorozat azért viszonylag ügyesen lavíroz e két fő vonulat között.

Talán nem is titok, hogy mi itt a blognál meglehetősen oda vagyunk a darálósabb pillanatokért is, hiszen más különben nem is foglalkoznánk szériával, ahogy pedig említettük Greg Nicotero úrnak nagy szerepe van ebben.

Ezért arra gondoltunk, hogy a jövőhetet neki szenteljük és 7 napon keresztül kizárólag olyan filmekről írunk ajánlókat, amelyek elkészítésében heti hősünk közreműködött.

A jövő hét tehát Nicotero jegyében telik majd a blogon, jó szórakozást kívánunk ehhez.

Meglehetősen nehéz helyzet elé állítottam magamat azzal, hogy ezt a filmet választottam megnézésre. A cím miatt már vonzó volt a téma, hisz az első rész, ha nem is vett le teljesen a lábamról, és nem maradéktalanul jó film, mégis volt benne valami, ami miatt kellemes emlékként maradt meg elmém raktárában.

Úgy gondolom, hogy az első rész választott témája, ami szegről-végről kötődik a 20. század elején oly népszerű szellemidéző szeánszokhoz, remek feldolgozandó témát nyújtana, egy megfelelően izgalmas és érdekfeszítő, ugyanakkor mögöttes tartalommal is bíró horrorfilm alkotására.

Tévedek?

Igen és nem.

Mert bár az első részben voltak jó pillanatok, és a sztoriban is találhatóak remek ötletek, az egész mégis kapkodva próbált felszínen maradni a jump-scare ijesztgetések tengerében. Ami egyáltalán nem tesz jót egy elvileg emelkedettebb és elgondolkodtató témával foglalkozó filmnek.

Miért írom ezt? Mert míg az első részben azért lehetett találni egy irányvonalat, amibe kapaszkodva élvezeti értéke volt a filmnek, de a második részben ezt már nagyítóval kellett keresni.

Persze az már eleve egy vészjósló jel, amikor egy filmben keresni kell a jó dolgokat.

Folytatás a tovább mögött.

Rég jelentkeztünk már toplistával, ennek oka az, hogy a szerkesztőségen belül egyikőnk se időmilliomos. Viszont úgy gondoltuk, itt lenne már az ideje egy újabb listának, így el is kezdődött a tanakodás, hogy milyen témájú filmeket vagy karaktereket gyűjtsünk össze. Egy kisebb brainstorming-ot követően, arra jutottunk, szedjük össze az általunk legjobban szeretett szállodás/moteles mozikat, hiszen ezekből úgy is rengeteg van és szerencsére a legtöbb egész jól sikerült. Ám még mielőtt belevágnánk a lecsó közepébe, leírnék egy közhelyet: ez a lista a szerkesztőség szubjektív véleményét tükrözi, aki esetleg nem értene vele egyet, az kulturált módon nyugodtan leírhatja gondolatait komment formájában. 

A tovább mögött ott a lista.

Egy igen érdekes művet tisztelhetünk ebben a filmben, amelynek rendezői egy kínai ikerpár: Oxide Pang Chun és Danny Pang, tőlük már láthattunk pár horror alakítást (Re-Cycle; A szem 2002; A szem 2; Ómen). Aki már látta ezeket a filmeket nyilván rájött arra is mik lehetnek borzalmaink megtestesítői ebben a filmben és aki kapásból rávágta, hogy szellemek az egy pacsit érdemel, mivel pontosan erről van itt szó. A hírnök ezen filmek közül az első amerikai alkotásuk volt, ami a mozikban 35 millió dollárt produkált.

A film egy fekete-fehér bevezetővel indul, amiben megnézhetjük, ahogy egy családot lemészárolnak. Az elkövető ismeretlen és egy jó ideig az is marad a rejtély kedvéért. Amúgy a meggyilkolt család szellemei (1 nő és annak fia és lánya) jelentős szerepet kapnak a filmben.

Amúgy ha már erre kitértünk, a film színhelye egy farm, amelyet újra birtokba vett Roy Solomon és kedves kis családja, kik mit sem sejtenek a farm múltjáról. A Solomon család többek közt azért költözik vidékre, mert a férfi szeretne gazdálkodni és neki is lát napraforgót ültetni, valamint a múltban majdnem súlyos tragédia érte őket, amelyet a kis Jessica okozott.

Hogy ez az esemény miben nyilvánul meg azt természetesen nem árulom el, aki megnézi, a filmet úgyis megtudja a szereplők szájából. Annyit azonban módomban áll elmondani, hogy Jess kisöccse nem beszél eme esemény óta, viszont az akkor átélt sokk hatására meg tudja állapítani, hogy éppen hol bujkálnak szellemek.

A tovább mögött folytatom.

A rémálom az Elm utcában egy csapásra híressé tette Wes Cravent, és ezzel a filmmel be is írta magát a horror rendezők halhatatlanjai közé. Sokan nem tudják, hogy már előtte is alkotott a műfajban, és olyan klasszikusokat tett le az asztalra, mint Az utolsó ház balra és a Sziklák szeme. Mindkettő remake-hez volt szerencsém (és jól sikerültek, meg kell hagyni) és kíváncsi voltam az eredeti alkotásokra is. Most utóbbi 1977-es változatát fogom kivesézni.

Californiába utazó család szenved autóbalesetet egy elhagyott főúton. A sivatag közepén kénytelenek rostokolni, amíg a családfő visszamegy a legközelebbi benzinkúthoz. Nem is sejtik, hogy a kopár sziklák mögül egy torzszülött és annak félresikerült fattyai figyelik minden lépésük, várva az alkalmat, hogy lecsapjanak a friss zsákmányra és vacsorára finom emberhúst szolgáljanak fel.

Roppant mozgalmas filmet sikerült Craven-nek összedobnia, az tény. Az első félóra még lagymatagnak mondható (bár sok produkcióban feleennyi sem történik az elején), de utána igazán beindul a cselekmény, és egy percre sem hagy minket unatkozni. A remake-hez képest itt nem atomkísérletek során mutálódott torzszülöttekkel kell szembenéznie a szerencsétlenül járt családnak, hanem egy genetikailag selejtes férfival, aki velejéig gonosz születése óta. Összejött az egyik helyi ringyóval, a hegyek közé költöztek, majd csináltak egy csomó, az apjukra ütő zabigyerekeket. A film egyik legnagyobb gyengéje, hogy ezek oltári röhejesen néznek ki. Mintha néhány rondább szakadt csöves lenne prémekben, meg bőrcuccokban. A Dredd bíróban látott degenerált családot juttatta eszembe. Mondhatom, ők is inkább voltak nevetségesek, mint félelmetesek. Sajnos a szájukba rágott mondatok hallatán még komolytalanabbnak tűnnek.

Folytatás a tovább mögött.