Milyen kedves, meleg hangulatú rész volt ez a mostani, amolyan Hozier – Take Me to Church klipet idéző epizód, amiből esküszöm csak Conchita Wurst eurovíziós dala hiányzott. Na de fordítsuk komolyra a szót. A nagyszünet utáni harmadik rész ugyanis még mintha mindig nem lett volna lenyűgöző, bár a szokásoknak megfelelően akadtak benne ütősebb jelenetek, így nagy okunk nem lehet a panaszra.

A tovább mögött spoileres folytatásra tessék számítani.

Lee Hardcastle szeret ismert akciófilmeket, esetleg horror alkotásokat gyurmaanimáció formájában újra álmodni. Ez ügyben izgalmas élmény lehet a Youtube csatornáját böngészni, a tovább mögött pedig legutóbbi művét találod, amelyben a Disney-féle Jégvarázs elegyedik Carpenter A dolog című filmjével.

1976-ban, megtörtént események alapján készült el A város, amely rettegett a naplementétől című horror, amelyben egy maszkos gonosztevő szedte óvatlan áldozatait. A Texarkanában játszódó történetet az 1946-os helyi gyilkosságok ihlették.

Arról pedig már korábban beszámoltunk, hogy a Blumhouse kezébe kerültek a jogok, ők pedig úgy gondolták, hogy kis pénzből érdemes volna összehozni egy folytatást. A történeten vélhetően nem kellett sokat ülni, hiszen a jól bevált módszert választották, mely szerint jó néhány év eltelt a korábbi gyilkosságok óta, a gonosztevőt ugyan sosem kapták el, de legalább eltűnt. 

Texarkana lakói pedig már talán tényleg megfeledkeztek a gyilkosról, igaz ez főként a fiatalabb korosztályra. A rettegés azonban ismét megkezdődik, a gyilkos visszatér, hogy emléke örökre az agyakba égjen és sose vesszen feledésbe.

Lélekszaggató családi drámák, melegeket felvonultató filmkalandok és 12 éven átforgatott langymeleg produkciók, mindez vörös szőnyeggel tarkítva, naná, ez az Oscar-gála. Az idei évben ha jól néztem a felhozatalból kimaradt a horrorba hajló alkotások, az egyetlen kivétel talán az Éjjeli féreg lehet, na mondjuk az sem horror mivolta miatt, hiszen inkább egyfajta thriller, de azzal mi is foglalkoztunk a blogon.

Oscar nyertes horrorfilmek viszont akadnak a nagy kalendáriumban vagy legalábbis ebbe a zsánerbe is betuszkolható alkotások. Ez alkalommal 10 ilyen filmmel készültünk, a teljesség igénye nélkül.

A gödör tipikusan olyan film, ami megbotránkoztat. Nem is a háttérben lévő valódi érzések miatt, hanem azoknak a kivetülései során.

A történet szerint négy fiatal, ki hitte volna, két lány és két fiú, készül pár napos bunkerparty-ra. Ennek több oka is van, ott van az egyik srác, aki el akar menekülni a világ elől és mivel egy haver közli, hogy van egy bunker, amiben addig lehet benn, ameddig csak szeretne, így belevág a többiekkel. Ott pedig végig buliznak, tipikus tinis módon, majd végül jön a felismerés, hogyan lehet innen kijutni, ha csak kívülről nyílik? Telik-múlik az idő, míg végül egyikük éli csak túl, Liz, akivel a tragédia után egy pszichológus foglalkozik. Itt aztán elkezdődik a nagy kérdezz-felelek, hogy mi is történt valójában odalent.

A fekete ruhás nő első részét még 2012 márciusában mutatták be Daniel Radcliffe főszereplésével.  A történet középpontjában az Eel Marsh ház állt, amelynek igen kísérteties múltja van. Engem három évvel ezelőtt teljesen elvarázsolt a történet, főleg azért, mert szeretem a hátborzongató kísértettörténeteteket. A fekete ruhás nőnek igazán nagyszerű hangulata volt, amely a század elejére és egy ködös brit szigetre kalauzolt el bennünket. A héten érkezett a mozikba a történet második része, amely negyven évvel az első történet után játszódik.

A második rész főszerepében megismerhetjük Eve Parkins-t (Phoebe Fox), aki egy csapat gyerek és egy másik tanárnő kíséretében érkezik az Eel Marsh házba. A gyerekeket a második világháború borzalmai elől telepítik ki Londonból az elhagyatott szigetre, hogy biztonságban legyenek. Azonban hamarosan Jennette Humfrye szelleme megtalálja új célpontját a gyerekekben és a két tanárnőben.  Elsőként a két tanárnő heves tiltakozásba kezd, hogy a helyszín semmiképpen sem megfelelő a gyerekeknek, de muszáj ott maradniuk, hiszen nincsen más opció.

Én léghegedülni szoktam miközben a The Walking Dead introja megy, akkor is, ha ilyen hangszer még csak nincs is benne. Ha te is bírod a dalt jó hírem van, itt egy több mint 10 órás változat. 

Sose fogy el!

Alex építészeti karrierje miatt elvállalja egy ódon, nagy Rhode Island-i kastély felújítását. Beköltözhet a kastélyba, hogy még alaposabban tudjon dolgozni, és hogy ne legyen egyedül, vele megy barátnője, Kim, és a korábbi házasságából származó lánya, Sally. Kicsi Sally lassan bejárja a ház összes szegletét, míg látszólag a semmiből jövő hangok egyenesen utat nem mutatnak a pincéhez. Innentől elkezdődik az a szerintem sokak számára nem ismeretlen cselekményszál, mikor is a hangok folyamatosan azt suttogják: „Gyere, játssz velem!”, játszunk, mert barátok vagyunk, aztán meg hirtelen megjelennek… és kiderül, hogy ezek messze nem barátok.

Jobb felkészülten várni a zombiapokalipszist, mint egyik napról a másikra belecsöppenni. Ha egy reggel felébredsz és a káve behörpintése közben, a konyhaablakon kilesve azt látod, hogy a szomszéd vígan hörögve csípi nyakon a postást, akkor mégis csak jobb, ha tudod mit kell tenned. Mindösszesen csak néhány tárgyra van szükséged, amelyek ilyen helyzetekben jól jöhetnek és fegyverként szolgálhatnak. Ebben szeretnénk segíteni. Persze az sem hátrány, ha a lakásod fel van készítve egy ilyen helyzetre.

Az Alien folytatódik, ez talán mindenképpen a nap jó híre, de horrorfrontról talán az sem hangzik rosszul, hogy a Gyerekjáték-film is újabb résszel gazdagodik. Don Mancini a Twitteren jelezte, hogy elkezdett dolgozni a hetedik film forgatókönyvén.

Úgy tartom, hogy nem feltétlen baj, ha egy horrortörténet kissé klisés, viszont ha az, akkor legalább legyen ütős és hasson eredetinek. Ha ötleteket ollóz össze, csinálja azt vérprofin, úgy hogy az eredményt élvezzük. James Wan néhány utóbbi filmje jó példa erre, de talán a Sinister is, amit szintén túlzás volna eredetinek nevezni, de mégis működik.

Viszont a kliséhalmazt, csak valóban tehetséges rendezők képesek fogyasztható masszává gyúrni, így Gavin Michael Booth filmje csak egy közepes próbálkozás marad.

A történet egy szellemkastélyszerű helyen játszódik, amit két csaj álmodott meg, hogy egy kis pénzhez jussanak és szórakoztassák a borzongani vágyókat. Legalábbis elsőre ez lehet az érzésünk, viszont hamar kiderül, hogy a csajok ennél sokkal ördögibbek. A kísérteties helyre ugyanis egyesével meghívnak néhány másik lányt, akikről kiderül, hogy korábban börtönbe juttatták hőseinket, akik így próbálnak véres bosszút állni.

Egy jó kis slasher kezdődhetne így, a The Scarehouse, viszont se nem jó, sem nem scare.

Jön a hétvége, ha pedig ez nem volna elég arra, hogy felpattints egy karton sört, esetleg valami komolyabb támadóerővel bíró itókát, akkor tetéznénk.

A Fox úgy döntött, hogy kell a pénz és az Alienben is látnak annyi fantáziát, hogy hozhat a konyhára. Neil Blomkamp, a District 9 és az Elysium rendezője már régóta hajtogatja, hogy nagyon szeretné levezényelni a következő Alien-filmet, de a jogok birtokosa eddig nem igazán nyilatkozott az ügyben.

Egy év telt el azóta, hogy a Pihenő a pokolban sárga autós szadista gyilkosa végzett Jesse-szel és Nicole-lal, akiknek eltűnése mélyen megrendítette az ismerőseiket. Rokonaik, különösen Jesse testvére, Tom, aki most ért haza - hallva a tragédiát - úgy dönt, bejárja az utat, hogy a páros nyomára bukkanjon. Vele tart a csaja, Marilyn és Jared is, mivel hogy Jared egyrészt bele van zúgva a már halott Nicole-ba, másrészt Marylin, ha már végre itt van a pasija, megy utána, akár a pokolba is…

A Winnebago lakóbusz az elmebeteg élőhalott családjával visszatér, természetesen nem csak ők, hanem a sárga autós tömeggyilkos is. Mindehhez továbbá hozzápárosul Jesse és Nicole szelleme is, hisz mint tudjuk az első részből, a szellemeknek van szerepük a pihenőhely egész létében. A trió neki lát hogy kutasson, meg is állnak a pihenőhelynél, ezzel pedig elkezdődik a véres káosz és az ámokfutás.