A legutolsó két Fűrész film és a Jessabelle rendezője, Kevin Greutert újabb produkcióval rukkolt elő, amit be kell vallanom, hogy elsősorban Jim Parsons miatt akartam mindenképpen megnézni. Az imdb picit beugratott, ott ugyanis egész elől van az Agymenőkből ismerős színész neve, így azt hittem főszerepben láthatom, hiszen kíváncsi voltam arra, hogy mégis egy ilyen típusú filmben mire képes.

Egyrészt csalódnom kellett, ugyanis Jim Parsons nem sok játékidőt kapott, másrészt viszont a Visions egy egészen kellemes csalódás volt.

A lassan kibontakozó történet főhőse egy fiatal nő, aki szörnyű autóbalesetet szenvedett, amit ugyan túlélt a másik kocsiban utazó kisbaba viszont a helyszínen meghalt. Eveleigh nehezen tudja magát túltenni a borzalmas tragédián, holott nem az ő hibája volt az egész. Az antidepresszánsok időlegesen megnyugtatják ugyan a lelkét, de igazán csak akkor talál magára, amikor párjával, Daviddel úgy döntenek, hogy megvalósítják álmukat. Egy szőlőbirtokra költöznek, egy gyönyörű völgy ölelésébe, ha pedig ez nem volna elég a nő még babát is vár, úgy tűnik végre sínen van az életük.

Eveleigh beköltözése után azonban egyre szörnyűbb dolgok történnek a házban, ami sokak szerint egyébként is kísértet lakta.

A The Hallow (néhány helyen The Woods) már az előzetesével felkeltette az érdeklődésem. Egy kifejezetten nyomasztó hangulatú szörnyhorrornak tűnt, egyenesen a ködös és esős szigetországból. Sőt, nem is olyan régen az is hivatalossá vált, hogy a rendező, Corin Hardy fogja dirigálni az 1994-s Holló új verzióját. Ez az információ pedig rátett még egy lapáttal a várakozásomra, hiszen egy mára már kultikussá vált horrorisztikus akciófilm elkészítésére csak nem kérnek fel akárkit a producerek. De térjünk vissza az ír erdőségbe és lássuk, milyen is lett a The Hallow.

Főszereplőnk feleségével és kisbabájával egy isten háta mögötti vidékre költözik munkája miatt. Eleinte minden szép és jó, azonban néhány helyi elkezdi zaklatni hőseinket, hogy az új otthonuk elátkozott helyen áll. Ennek persze nem dől be a házaspár, később viszont mégis megbánják azt, hogy maradtak. Az erdőben ugyanis gonosz lények élnek, akik szemet vetettek kisbabájukra.

Tovább zakatol a zombivonat, az előző kicsit lassú rész után pedig egy kicsivel talán izgalmasabb és ütősebb felvonással igyekeztek elvarázsolni a nagyérdeműt, persze lehet, hogy Norman Reedus újbóli felbukkanása is sokat nyom a latba.

Igen, hiszen ez alkalommal a zombihordát terelő brigád kapta a főszerepet, mivel ők eddig kimaradtak a szórásból. Abraham, Sasha és Daryl magukra hagyják az agyhalottakat és Alexandria felé veszik az irányt. A hazatérés azonban Lassienek sem volt zökkenőmentes, pedig abban a világban még zombik és elmebetegek fegyveresek sem nehezítették a helyzetet.

A folytatás spoilerek is lehetnek, ha még nem vagy túl a heti adagon.

Emlékszem, a 2002-ben bemutatott Kabinláz című horror után sokan állították azt Eli Roth-ról, hogy ő lesz a műfaj jövője. Ez sajnos nem következett be, hiszen a kifejezetten brutális Motel-filmek után a direktor inkább forgatókönyvíróként és producerként tevékenykedett, no, meg színészként is kipróbálta magát. Aztán jöttek a hírek 2013-ban, hogy a megosztó alkotásairól híres direktor kannibálhorrort készít, The Green Inferno címen. Én azonnal el is kezdtem vágni a centit, hiszen szeretem Eli barátunk vérgőzös műveit és kissé elvont stílusával sincs bajom.

Igen ám, de a produkciót forgalmazó cég végül nem küldte mozikba a kész darabot és így történhetett az, hogy a tengerentúlon végül idén szeptemberben sikerült a vásznakra juttatni a The Green Inferno-t, mégpedig a Blumhouse stúdió jóvoltából. Azonban mielőtt túlságosan belemerülnék a háttér információk leírásába, inkább nézzük meg, mit rejt a Zöld pokol.

Online zaklatásból, offline zaklatásba. Nagyjából erről szól a #Horror című film, amelyben néhány 12 éves lány tapasztalja meg egy szörnyűséges éjszakán, hogy milyen is ez.

Tara Subkoff maga írta és rendezte a filmet, életében először tett ilyen, hiszen korábban inkább mellékszerepekben láthattuk. Kattintás után mutatom az előzetest:

Steven C. MIller szerintem egyike azon fiatal rendezőknek, akiknek a munkájára érdemes odafigyelni. A 2012-es The Aggression Scale szerintem egészen ütős filmje volt, habár a következő nagy dobás, az Under the Bed talán elmaradt a várakozásoktól.

A sorban a következő alkotás a Silent Night volt, ami az 1984-es télapós horror újra gondolt változata volt. Ez sem lett világmegváltó, bár egészen korrekt remake lett a végeredmény.

Ha kicsit ólomléptekkel is, de közeledik a január, akkor pedig nem ám megbízni mindenkiben:

A disturbia egy mesteri szójáték eredménye: a disturb (zavarni) és suburb, vagyis tulajdonképpen külváros mixeléséből ered. A jelentését talán így lehetne legjobban magyarra lefordítani: koránt sem zavartalan kisváros. Meglepődve konstatáltam, hogy erről a filmről még senki sem írt a blogon, ezért én vettem a bátorságot, hogy ajánlót írjak az egyébként szerintem kiváló thrillerről. A mozi tele van világsztárokkal, kiváló a rendezés mellé pedig könnyed szórakozás várja a tévénézőket.

Pedig a sztori (mint szinte mindig) igen egyszerű. Adott egy fiatalember (Kale), aki egy autóbalesetben elveszíti az édesapját, és ez kicsit antiszociálissá teszi. Olyannyira, hogy az éppen kekeckedni kívánó spanyol tanárának be is mos egyet. Emiatt házi őrizetet kap. Egy lábra szerelt kütyü biztosítja, hogy ha elhagyja a ház 30 méteres körzetét, akkor azonnal ott teremnek a rend őrei. Mit tehet a fiatal, ha szobafogságot kap, virtuális szórakozásokra adja a fejét, de mi van, ha ez is unalmassá válik? A kertvárosi, idillinek hitt környezetben sok a látnivaló. Kale távcsövével először az új szomszédlányt kíséri figyelemmel, majd a másik úr is felkelti az érdeklődését. Az ősz szomszéd ugyanis gyanúsan viselkedik, és még a randira felvitt hölgy sem nagyon jön ki napokig a kéglijéből.

Tovább araszolt kedvenc zombikkal spékelt sorozatunk, amely az 5. rész esetében azért a várakozásoknak megfelelően tényleg visszavett a tempóból és egy komótosabb, karakterépítgetős, dédelgetős epizódot produkált, amiért azért nem lehet hibáztatni a készítőket, kell az ilyen is.

Ettől függetlenül azért gyorsan megállapíthatjuk, hogy a 6. évad leggyengébb részét láthattuk, amibe úgy igazán semmi sem történt - az előző Morgan-es rész is lassú volt, viszont szerintem egészen sikerült elkapni a hangulatot, holott rettegtem tőle, hogy végig fogom unni az akkori 60 percet, nem így volt.

A mostani rész egyébként egy kicsit kópé volt, mert ugrottunk az időben, hiszen a 3. résznél ott maradt abba a történet, hogy Rick a lerobbant lakóautóban élvezte az őt körülölelő zombisereg fogcsattogását. Azt viszont már nem mutatták, hogyan sikerült onnan kijutni - futva, ez pedig azért statiszták maszkolást illetően biztos, hogy idő és költséghatékony  volt.

A történet viszont ezt követően nagyrészt a falakon belül zajlottak, de folytassuk ezt a tovább után, nehogy véletlen spoilerek is akadjanak.

Mindig érdekes az, amikor lelkes filmkészítők két markáns zsánert egyesíteni akarnak. A próbálkozások egy része borzalmas lesz, míg mások kiválóan sikerülnek.

A Csontok és skalpok szerencsére utóbbira példa.

A produkcióról készült kritikánkat a Horror-Filmek.hu oldalon találod.

Nincs megállás, ilyen lesz az Ash vs. Evil Dead következő része.

"Ash is back, baby!"

Amióta kiderült, hogy Sam Raimi és Bruce Campbell sorozatformájában folytatják azt, amit jóő néhány évtizeddel korábban megkezdtek, A gonosz halott történetet, akkor azt hiszem a horrorrajongók egy emberként csaptak a magasba. Nagyon régóta vártunk erre a pillanatra és valljuk be, hogy a 2013-as Gonosz halott inkább csak amolyan éhségcsillapító volt. Jól sikerült, de közelről sem sikerült az első két Gonosz halott film nyomába érnie, ráadásul Bruce Campbell nélkül az egész olyan volt, mint a rántott hús panír nélkül.

A sorozat azonban javít ilyen téren is, hiszen Campbell, azaz Ash visszatér és újra felveszi a láncfűrészt a démoni horda ellen, egy halálian vicces és véres sorozatban, aminek a kezdése azt hiszem teljesen tökéletes volt.

11 rendező 10 filmjét gyúrja egybe a Tales of Halloween címet viselő horrorfilmes antológia, amely kicsit talán a klasszikusnak is nevezhető Adsz vagy kapsz nyomvonalán próbál lépkedni, több-kevesebb sikerrel.

Viszont míg Michael Dougherty filmjének minden történetét maga rendezte és így sokkal kerekebb és egészebb lett az egész, addig a Tales of Halloween esetében bőven tetten érhető a 10 különféle koncepció, amelyek között csak néhány óvatosabb összefonódás akad. A történet ugyanis mind egy kis városban játszódnak, illetve akadnak karakterek, akik több történetben is felbukkannak, illetve egy rádiós műsor is igyekszik keretet adni az egész rémtörténet gyűjteménynek.

A végeredmény viszont nem képes az Adsz vagy kapsz nyomába érni, bár feltételezem, hogy nem is ez volt a cél. A szórakoztató és rémisztgető faktor pedig egészen működik, szinte biztos, hogy a 10 történetből akad néhány olyan, amit akár napokkal később is fel tudunk idézni.