Harley Quinn talán nem kifejezetten horrorfilmes karakter, de meglehetősen gonosz figura, akinek a külsejét szívesen ölthetik magukra az arra igényesek Halloween környékén (is). A Suicide Squad miatt pedig jövőre még nagyobb népszerűségnek örvendhet majd a karakter a jelmezes felvonulásokon.

Hosszú hónapok óta várunk arra, hogy a zombik ismét kiszabaduljanak a tévéből és hogy Rick Grimes válogatott csapata, no meg az alexandriai tökkelütöttek újra izgalmas kalandokba keveredhessen.

A Fear the Walking Dead ilyen szempontból egyelőre talán még csak szomjúságunk csillapítására se volt jó, legalábbis ha az anyasorozathoz viszonyítjuk, akkor szerintem egyelőre bőven több hiányossága akad.

Őszintén szólva egészen eltalált kezdésről beszélhetünk, amelybe viszont egy érdekes megoldást választottak a készítők. Egy kicsit in medias res indultunk, hogy aztán az idősíkokat kettébontva tálalják a 60 percet.

Az elképzelés egyébként nem volt rossz, a visszaemlékezős részek mondjuk egészen lassúak voltak, de a jelen eseményei azt hiszem kárpótoltak - igaz így egészen funkció nélkülinek hatott a múlt, hiszen kiugróan fontos esemény ott nem történt. A fekete-fehér megoldás pedig érdekes volt. Nyilván valahogy el kellett különíteni a múlt eseményeit, de az biztos, hogy annak idején a Lostban ezt sokkal jobban megoldották. Nekem lehet egy hanghatás vagy felirat jobban tetszett volna, az kevésbé lett volna álművészies.

Az utóbbi években egész sok horrort termelt ki az ausztrál filmipar és ezzel nincs is baj, hiszen legtöbbjük kifejezetten jól sikerült. Ott van például a Wolf Creek első és második része, melyek kifejezetten brutális alkotások, az én szívemhez közel is állnak. De térjünk rá Charlie farmjára, hiszen ez is a kenguruk földjéről érkezett, viszont közel se lett olyan minőségi produkció, mint az előbb említettek. 

A történetet felvázolására nem pocsékolnék el sok karaktert, hiszen a készítők se tették. Adva van négy fiatal (két csaj, két srác), akik elindulnak egy isten háta mögötti farmra, ahol régen egy kannibál família darabolta a turistákat. Miután megérkeznek, bele is botlanak az emberhúsra éhező család legfiatalabb tagjába, Charlie barátunkba, aki egy jól megtermett kretén állat, hatalmas machetékkel felfegyverkezve. A folytatást gondolom nem nehéz elképzelni.

A múlt héten megnyitotta kapuit az American Horror Story Hotel című szériája. Én nagy reményekkel néztem az évad elébe, hiszen személyes kedvencem az első évad volt, amelyben ugyebár egy kísértetjárta házba kerültünk be. Az előző évad, a Freak Show egyáltalán nem tartozott a kedvenceim közé. De egy kísérteties hotelnél sokkal félelmetesebbet el sem lehet képzelni.

A Hotel szerintem jól indított. Az első részben rengeteg minden történt. Először is megismerhettük a Hotel recepciósát, Irist (Kathy Bates), aki két mit sem sejtő svéd lányt engedett be a borzalmas falak közé. Szinte összefoglalhatatlanok az először látott borzalmak. Az AHS-tól jól megszokott stílusban megjelent a szexualitás, a morbiditás, a drog, a vér és a gusztustalan, bizarr jelenetek, amelyek persze egy csavaros történetet adnak ki nekünk. 

Itthon talán nem annyira dívik, hogy az emberek a Halloween-i időszakban különféle ijesztő maskarákba bújnak és a frászt hozzák az ismerősökre, de azért biztos akadnak, akik olyanok, akik hivatalosak egy-egy bulira, ahol a rémisztő kinézet előny, sőt esetleg kötelező jellegű.

Ez ügyben segítenénk néhány részes rovatunkba, hátha sikerül tippeket adni Alexys "Lex" Fleming segítségével. Kezdésként jöjjön egy véres maskarabáli ötlet.

Persze a kását azért nem eszik annyira forrón, de nem is olyan régen Bruce Campbell arról beszélt egy interjúban az Ash vs. Evil Dead kapcsán, hogy milyen faszányos dolog volna, ha a jövőben mondjuk akár Robert Englund vagy esetleg Kane Hodder is feltűnne a szériában egy-egy kisebb szerep erejéig.

Amikor bejelentették, hogy készül az ötödik Tremors film őszintén szólva nem hittem, hogy ez jól is elsülhet. Persze voltak biztató előjelek, hiszen állítólag Kevin Bacon is érdeklődött a visszatérés iránt, ám ebből aztán nem lett semmi, így egyetlen ismerős arcunk Michael Gross-é volt, akinek a neve egybeforrt a franchise-val, hiszen a korábbi négy részben és a rövid életű sorozatban is láthattuk Burt Gummer szerepében.

Az Universal viszont szerencsére nem cseszte el a végeredményt, sőt talán a korábbi két felvonásnál bőven jobb végeredményt produkáltak - mondjuk a harmadik rész rémgagyi CGI szörnyeivel nem volt nehéz felvenni a versenyt.

A történet szerinte Burt Gummer korunk Beat Grylls-e, egy igazi túlélő, aki az utóbbi időben saját tévéműsorát készítgeti, amelyben akár kígyót is süt a nevadai sivatagban. A kicsit lapos nyugdíjas élet azonban hamar véget ér, amikor kiderül, hogy a drabálok és tovább fejlődött változatai mégsem tűntek el örökre a földszínéről, ugyanis most Afrikában ütötték fel ocsmány fejüket.

Gummernek sem kell több, nyomban a távoli kontinensre utazik, hogy zebrák, zsiráfok, elefántok és bivalyok gyűrűjében végezzen a fenevadakkal.

Említésre érdemes horrorfilmnek tűnik a México Bárbaro, amelyben 8 mexikói rendező állt össze, hogy egy olyan antológiát hozzanak tető alá, amelyben mexikói legendák és történetek kapják a főszerepet. Szörnyek, szellemek és válogatott rémségek várnak a nézőre, a rövidke előzetes pedig valóban biztató.

A film bemutatója néhány fesztiválon már megtörtént, a kritikák pedig többnyire pozitívak. Érdekes, hogy az előzetes még elvileg Green Band, de így is akadnak benne bőven nyomasztó jelenetek.

Akadnak fenntartásaim Jane Austin klasszikusának zombis feldolgozásával kapcsolatban, de sose lehet tudni, a frissen érkezett rövidke kedvcsináló nem tűnik rossznak.

Az alapokat egyébként Seth Grahame-Smith 2009-es regénye adja, hiszen a sztori írott formában jelent meg először. A film jövő februárban érkezik a tengerentúlon, arról viszont nincs hír, hogy a magyar mozikban mikor mutatkozhat be a produkció.

Október 23-ra kell beállítani a telefonod időzítőjét, ha mindenképpen emlékezni szeretnél arra, hogy a Netflix mikor folytatja a Hemlock Grove című sorozatot. 

A harmadik évad egyébként az utolsó is lesz és természetesen megint cakkumpakk egybe jelenik meg.

Elég nagy fenntartásokkal és legfőképp csak valamiféle morbid kíváncsiságtól vezérelve álltam neki a sorozat immár 11. évadának. Eget rengető újdonságot nem is kell várni tőle, viszont ehhez képest nem lett katasztrofális a végeredmény.

Az előző évad végén Sam és Dean sikeresen eltávolították Dean-ről Káin jelét (és nem mellesleg kinyírták magát a Halált, a saját kaszájával), ám ezzel kiszabadították az ősi Sötétséget, ami még az egész világ előtt létezett. Pontosan itt folytatódik a sztori, a Sötétség füst formájában elterjed, és mindenki, akit elér, zombiszerű gyilkossá változik, szokatlanul rövid élettartammal. Hőseinket persze nem kell félteni, Sam éppen bent volt a kocsiban, Dean pedig magával a Sötétséggel diskurált kicsit, aki megköszönte neki, hogy kiengedte.

Kedves Olvasó, mindenekelőtt leszögezném, hogy az eredeti Rémálom-széria rajongójaként a legkevésbé sem voltam elnéző ezzel a filmmel, és mindenbe bele fogok kötni, ami nem tetszett. Akadt néhány pozitívum is, azokról is lesz szó, de ez az írás biztosan nem lesz dicshimunsz.

A sztori ismerős lehet az 1984-es eredeti filmből. Fred Krueger, a hírhedt springwood-i gyerekgyilkos megússza a börtönt, viszont a szülők önkezükkel bosszút állnak rajta és felgyújtják a búvóhelyéül szolgáló régi kazánházat. A bökkenő csak az, hogy néhány évvel később az illető visszatér, a szülők gyerekeinek rémálmaiban, bosszúra szomjazva, és az egyre inkább növekvő félelemből táplálkozik.

Ez a történet nagyjából maradt a 2010-es változatban is, de több hangsúly került Freddy múltjára, hogy ki is volt ő, honnan ismerte a gyerekeket, és mit tett velük. Ezzel mind semmi probléma nem lett volna, még vártam is, hogy mi sülhet ki a dologból, egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy ezúttal nem Robert Englund lesz Freddy. Itt egy világ omlott össze bennem, és úgy voltam vele, hogy ezzel a húzással minden idők egyik legjobb slaheréből egy bugyuta tini tucathorrort kreálnak (ezzel nem azt akarom mondani, hogy Jackie Earle Haley-vel bármi baj lett volna, csupán annyi, hogy ő nem Robert Englund, akinek véleményem szerint nem nagyon érhetne a nyomába senki). Gratuláltam magamban a készítőknek, így már nem értettem, miért volt egyáltalán szükség remake-re. Az eredeti film rendezője, Wes Craven (akit remélem nem kell senkinek bemutatnom), egyértelműen ellene volt, Robert Englund viszont azt nyilatkozta, ő kíváncsi arra, hogy a 2010-es CGI-technikával mit tudnak kihozni az 1984-es effektekből. Valahol mindkettejüknek igaza volt: teljesen felesleges volt ez a film, de a CGI egyike a kevés jó pontnak, amit a film mellett fel tudok hozni.

Nagy kópé volt az ötödik rész előzetese, hiszen bőven azt sugallta, hogy végre az is révbe ér, aki egy kis akciózást vár a sorozattól, esetleg zombikat, esetleg történést. Ehhez képest aztán mégsem pontosan ez történt, habár még így is jobb lett a végeredmény, mint mondjuk az előző meglehetősen leültetős rész esetében.

Az a baj, hogy kicsit lassan indult az évad, hiszen összesen 6 részre lesz, tehát egyetlen van már csak hátra, ehhez képest pedig úgy érzem sokszor voltak kicsit altatósabb, karakterépítgetős részek. Ezekre persze szükség van, de sajnos számomra továbbra is hiányoznak az ütős karakterek.

Mondjuk az idős Salazar (Rubén Blades) karakterével végre kezdte valamit és egy kicsit azt gondolom sikerült izgalmassá varázsolni, illetve ugye adott Travis, akit szintén terelgetnek, a többiek viszont számomra továbbra is tök egysíkúak. Igaz a karanténban felbukkant fekete fickó is kicsit felkavarhatja az állóvizet.