Két elmélet létezik: az egyik szerint egyedül vagyunk az Univerzumban, a másik szerint nem. Mindkettő elég rémisztő. Ezzel az Arthur C. Clarke idézettel kezdődik Scott Stewart új filmje a Dark Skies, amit baromira vártam és igen magas elvárásokat támasztottam vele szemben. Ezt a lécet a produkciók többsége csúfondáros módon leszokta verni, ennek a földönkívülis kis maszlagnak pedig sikerült átugrania.

Büszke vagyok Scott Stewartra - ő mondjuk ezt valószínűleg nagy ívben leszarná. A szakállba bújt rendező annak idején vizuális effektesként kóstolt bele a szakmába és jó néhány nagy és ismert produkcióból kivette a részét.

Rendezőként 2009-ben a Légiót, pár évvel később pedig A pap - Háború a vámpírok ellen című filmeket láthattuk, igazából egyik sem nézhetetlen, de a horror, thrillertől messze állnak és inkább popcorn zabálós akciófilmek.

Ezzel szemben a Dark Skies egy minden tekintetben ügyes kis alkotás, ami nyúl innen onnan, hiszen meglehetősen követi az Insidious vagy Sinister által kitaposott ösvényt, legalábbis a menetrend tekintetében. De míg azokban a természetfeletti gonosz volt a nagy ellenfél, itt a földönkívüliek kapták ezt a szerepet.

A történet egy kis családról szól: anyuról, apuról és két gyerkőcről, aki élik szürke kis hétköznapjaikat, míg a szürkék rajtuk nem ütnek. Furcsaságok történnek a házban, megmagyarázhatatlan jelenségek, hőseink pedig hamar rájönnek, hogy ennek a fele sem tréfa és megpróbálják felvenni a küzdelmet az idegen bolygóról érkezett látogatókkal.

A tovább mögött folytatom.

Kezdeném ott, hogy a látogatókból és magából a küzdelemből is viszonylag keveset látunk, de abszolút nem volt hiányérzetem, hiszen remekül fel volt építve a sztori. Eleinte, a furcsaságok kapcsán azt hihetnénk, hogy szellemek, gonosz démonok szállták meg a Barrett család rezidenciáját - bár, aki egy kicsit is tudja mit néz meg, vagy lefordítja a címet az tudja, hogy itt bizony nem szellemekről lesz szó.

Egyrészt ez tök jó, másrészt talán még ütősebb lett volna az egész, ha nem fedik fel előttünk, hogy itt bizony kicsit más a körítés. A kaptafa viszont pont ugyanaz, ami akár ellenszenves is lehet, bár nekem nem volt kifogásolni valóm ez ellen.

Az ufonautákat viszonylag keveset látjuk, akkor is inkább árnyak formájában, ez abból a szempontból fura lehet, hogy Stewart vizuális effektesként talán merészebb is lehetett volna, de azt hiszem ez a keveset láttatós megoldás jobb volt.

Az ütősebb jelenetek nagy részét ellőtték az előzetesekben vagy a különféle videókban, bár ettől függetlenül nem unatkozhattunk, hiszen a sztori ugyan picit lassú, azért haladunk előre és amikor picit unjuk, hogy lófasz se történik, akkor mégis kapunk valami apróságot vagy komolyabb dolgot. A befejezés érdekes, szerintem nem lett elcseszve, sőt picit csavarosnak is nevezhetjük.

A szereplőválogatásért is jár egy pacsi Scott Stewartnak, ugyanis mindenki abszolút jól teszi, azt, ami a dolga. Keri Russell remek anyuka, bár nem hiába kapott ő már Golden Globe díjat. A gyerekszínészek is rendben vannak, mondjuk a kisebbiket néha megütöttem volna, de inkább csak az elején volt idegesítő.

Számomra abszolút kellemes meglepetés volt ez a film, pontosan azt kaptam, amit vártam és ez ritka, no meg azért is érdemel piros pontot, mert habár eléggé szellemesen adagolva, de legalább egy földönkívülis történetet kapunk és nem a véresen mészárlós, alienes fajtából - ez pedig sajnos egész ritka. A történet mondjuk PG-13as besorolást kapott szóval véráztatta képsorokról ne nagyon álmodjunk, ez inkább egy remek thriller, amivel mindenképpen érdemes próbát tenni.

Részemről 8 pontot megér, bár lehet picit a lelkesedés beszél belőlem, de egye fene.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.