Egy színtiszta, hamisítatlan okkult horrort takar a sejtelmesen csengő cím, de nem kell semmi bonyolult csűrés-csavarásra gondolni. A véresen egyszerű ötletből olyan 90 perces alkotás született, ami után legalább annyian csettintenek megelégedve, mint ahányan tisztán undorral gondolnak vissza rá, már ha ők nem dobták be kővel a képernyőt úgy a hatodik perc környékén.

Egy ódonnak tetsző börtön falai között sötét, véres ceremóniát űző férfi vezeti be a történetet, aki bőrkötésű könyvbe jegyzi fel rítusait, majd ugrunk az időben és megismerkedünk a cella mai lakóival. Marcus, a D-kosaras, parókás, rúzsos, kigyúrt transznemű, az értelmi fogyatékos Pâquerette (a magyar feliratban Daisy) és az öreg ex-könyvtáros Lasalle új szobatársat kap.

Carrére egy gazdag adócsaló, nem illik a közegbe, és nem is tervez hosszútávon, naivan az asszonyban bízik, hogy az majd úgyis kihozza. Naná, persze... A nő beadja a válópert és megpattan a zsozsóval, Carrére pedig más utat talál, mégpedig amit a fal kövei mögül előbukkanó könyv mutat neki.

A mindenevő (óra, kavics, csecsemő korú kishúg) Pâquerette egy, a könyvben látott ábrát rajzol a földre, ami a mellékelt "varázsigét" elmormolva lángba borul. További próbák után megismerkednek a könyv erejével, és a szökés módja már nem is lehet kérdés.

Fura módon Marcus a legjózanabb, a negatív erőket felismerve ellenezi a rítusok használatát, miután pedig minden módon szeretett Százszorszépe (Pâquerette) kínhalált hal a lapok megburkolását követően, úgy megszabadul az okkult naplótól.

Rabpótlásként az érdekes nevű, és még francia mércével is röhejesen kinéző Hippolyte Picus érkezik. Mit érkezik, berobban! Szinte számolatlanul kaptunk a homlokunkhoz mire eddig elértünk, de ez a faszi mindent visz... Picus kézi kamerájával mindent felvesz és hozzá állandóan magyaráz, de ami a legfontosabb, bőröndjéből előkerül újra a könyv. A mindenki számára láthatóan és idegesítően nyilvánvaló módon nem odaillő dolgok közül Marcus szeme fénye még csak-csak ráfogható a beleszarós törvényhozásra, de ez a figura már nem. Gyanúnk be is igazolódik, Hippolyte nyomtalanul eltűnik, hátrahagyott kamerájából kiderül, hogy egy elővezetett rituálé után nyílt meg neki a szabaduláshoz vezető fényút. A tényt, miszerint ez a bohóc a smasszerek szerint nem tűnt el, hanem egyszerűen nem is volt ott, magasról leszarja a trióvá szűkült társaság, és követve a látott módszert belekezdenek a vágyaik beteljesülésével kecsegtető utolsó rituáléba.

A tovább mögött folytatom.

Ahol ennyire erőteljes karakterek nem nyomják el sem egymást, sem az alap történetet, kiemelten dicséretes a rendező munkája.

Marcus csöcsei igazán el tudnák vonni a figyelmünket - nem pozitív irányban - a cselekménytől, vagy például Pâquerette gyerekes őrjöngései, de gördülékenyen elérik az alkotók, hogy egészében figyeljünk mindenre.

Az Ördögöt kivéve még nem sűrűn találkoztam ennyire jól dirigált, és okos kameramozgásokkal operáló filmmel a "nagyrészt egyterű horror" műfajából. Nem akadunk el, nem egy szögből kapjuk a zárka képeit, minden kép és szereplő a megfelelő helyen van. A fények és színek szintén hibátlanok, közepes minőségben lejátszva sem kell hunyorogva keresnünk nappali fénynél, hogy vajon mi történhet a képernyőn, és ez nagy szó.

A negatívumot igazából magában a produkció stílusában fedezheti fel, aki keresi. Akit érdekel a misztikus, okkult világ legalább egy kicsit, vagy egyszerűen csak nyitott egy, az emberi és spirituális szempontból is inkább tabuknak számító dolgokat bőségesen elővezető filmre, az itt megkapjam, amit keres. Aki viszont a kidolgozottabb, hagyományosabb szerkezetű és cselekményű műveket kedveli rossz helyen jár. Nem igazán szokásom foglalkozni korhatár besorolással, ha valaki baltás gyilkos akar lenni nagy korában, abban a Barátok közt nézése közben is megfogalmazódhat az ehhez szükséges gondolat (nem a sorozatot bántva ezzel), de itt a 18-as határt talán jobb komolyan venni. Részben a szereplők és a közöttük lezajló egy-két jelenet normális feldolgozása miatt, a gore vagy a félelem most másodlagos szempont.

A színészekre nem térek most ki, gond egy szál se ez ügyben, ahogy a készítőkében sem, de őket nézzük meg egy kicsit közelebbről.

Az ötletgazda Francois Cognard, az ő nevéhez minket érdeklő nézőpontból a 2009-es Amer, és az 1983-as Mad Mutilator fűződik. Egyikhez sem volt szerencsém, de az utóbbi valami jó kis zombis trash film lehet.

A rendező Éric Valette szintén otthon van a témában, például a Nem fogadott hívás (2008) esetében is ő ült a rendezői székben.

A két forgatókönyvíró már más tészta. Alexandre Charlot és Franck Magnier leginkább komédiák és könnyed stílusú mozik esetében ontották a betűket. Valami olyan dolog lehetett ez az okkult kirándulás a karrierükben mint a Disney rajzolóinak a Rob Zombie-féle El Superbeasto.  Azzal a kivétellel persze, hogy Zombi Róbert animációs agymenése közel értékelhetetlen, a Maléfique viszont kap egy jó kis nyolcast.

8/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.