A Bad Milo! kapcsán már a szinopszis és az előzetes láttán is volt egy olyan érzésem, hogy bődületes nagy baromság lesz és ez abszolút beigazolódott. Az ötlet kiagyalása majdnem olyan mennyiségű alkoholt igényel, mint amikor az ember arra jut, hogy csináljon egy filmet, amiben egy cápákkal teli tornádó "támad" a városra, vagy egy a hó alatt közlekedő cápa kapja a főszerepet.

Viszont míg az előbb említett alkotások nem feltétlen viccesek, inkább önmagukat parodizálják ki, addig a Bad Milo! tényleg mókás és pont úgy őrült, mint, ahogy a legtöbben azok vagyunk.

Főhősünk Ken, egy irodai aktakukac, csinos kis feleséggel és elég durva gyomorproblémákkal, amiket valószínűleg a stressz okoz. Stresszből pedig nincs hiány a srác életében, hiszen megemlíthetjük az édesanyját, aki egy Kennél is fiatalabb sráccal él együtt és akár a vacsoraasztalnál sem szégyellik el magukat, ha egymás száját kell felfedezni nyelvvel vagy, ha szóba jön a szex.

Aztán ott a munkahely is, ahol egyébként se könnyű az élet, de a főnök most mindent überel azzal az ötlettel, hogy Kent a könyvelői osztályról a HR osztály élére helyezi. Az ok kettős: Ken mindenki szerint kedves srác, másrészt pedig ki kellene rúgni néhány munkatársat és mennyivel jobb, ha ezt a jó fej gyerek csinálja.

Sarah, a feleség pedig gyerkőcöt szeretne, amivel Ken szíve szerint még várna. Szóval nem is csoda, hogy hősünk élete csupa stressz és gyomorideg, amikor pedig a HR osztályon lévő újdonsült munkatárs a fogyatékos Joey elcseszi Ken életének legfontosabb, egy éve készülő prezentációját, akkor minden húr elszakad és Ken seggéből előtör a gyomorfájdalmakat okozó lény, Milo, aki a maga módján szereti lerendezi a problémaforrásokat.

A folytatásért katt a továbbra. 

Igazából ezzel körül is írtam az egész filmet, mondjuk azt hozzáfűzném, hogy a nagy baromság ellenére, azért egészen igényesre sikerült a megvalósítás. Némelyik marcangolós véres rész mondjuk elég bután CGI-művéres, de szerencsére ezekből túl sokat nem kapunk.

Emiatt pedig nem is kell annyira nagy horror adagra számítani, Milo persze néha akcióba lendül és teszi a rosszat, de az ilyen jelenetek közötti részek jó részt humorral vannak felvértezve. Ezek pedig az esetek többségében működnek is. Ken anyja és mostoha apja baromi mókásak, de a legnagyobb arc talán Highsmith a flúgos dilidoki, akit Peter Stormare alakít kifogástalanul.

A hülyeség néha mondjuk már nagyon fárasztó, bár még talán pont azon az elviselhető módon kapjuk ezeket az arcunkba.

Hamisítatlan B-film ez, amiben tényleg akadt egy agyalágyult alapötlet, amire aztán ráhúzták néhány már talán ismert poént, de működik a recept és ez a lényeg. Egy kicsi Szörnyecskék feeling szerintem akad, de mégis tényleg megmarad egyedinek a végeredmény.

A szereplőket igaz már említettem, de Ken Marinot, a főszereplőt se hagyjuk ki, hiszen a sikerben neki is oroszlán része van, ügyesen hozza a karaktert - bár Stormare nyomába szerintem nem ér.

Igazából nem teljesen hittem abban, hogy bírni fogom ezt a filmet, aztán gyorsan megkedveltem - féltem attól, hogy valami nagyon indie hangulatú bénaság lesz az eredmény, de szerencsére elég nagyot tévedtem.

Azt még egyszer megjegyezném, hogy egy bizonyos tolerancia kell ehhez a filmhez és a pihent agy sem árt, különben rosszul fog elsülni, azonban, aki töméntelen mennyiségben bírja a nem igénytelen hülyeséget az jó helyen keresget. 6 pont.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.