Francis Ford Coppola neve azt hiszem minden valamire való filmrajongónak mond valamit, ha mást nem is, de legalább azt, hogy A keresztapa trilógia nyomban rávágják. Aztán, aki a horrort is szereti, annak talán a 1992-es Drakula, vagy a '63-as Dementia 13 is az eszébe jut. 

Coppola az elmúlt években jobbára már kevés filmet rendez, legutóbb például 2009-ben készítette el a Tetro című drámát, előtte pedig Mircea Eliade egyik könyvét adaptálta, de az utolsó horrorosabb rendezése a 2000-es Szupernova volt, bár ott sem egyedül dirigált.

Így hát időszerű volt már, hogy egy újabb rémmesével rukkoljon elő a mester, az eredmény a Twixt címet viseli és a produkció forgatókönyvét is Coppola úr jegyzi.

A blogon korábban már volt előzetes a filmhez, akkor nem igazán fűztem sok reményt ehhez az alkotáshoz, sőt Val Kilmer játékát sem tartottam meggyőzőnek, a végeredmény pedig ehhez képest talán csak annyiban változtat a részemről, hogy Kilmer játékával nincs gond, viszont a Twixt, mint olyan, nem túl erős.

Történetünk főhőse Hall Baltimore egy többnyire középszerű író, aki boszorkányos regényeivel hívta fel magára az olvasók figyelmét és most is éppen új könyvét népszerűsíti szerte az Államokban. Ennek a dedikálással egybe kötött körútnak a során ér hősünk egy álmosnak tűnő, rejtélyes kis városkába, ahol már az óratorony sem hétköznapi, hiszen nem négy irányba mutatja az időt, hanem hét oldala van és mind a hét magasban lévő óra más és más időt jelez. A furcsaságok sorát aztán tovább gyarapítja egy érdekes gyilkosság, amelybe a helyi seriff révén Baltimore is betekintést nyer és úgy dönt, hogy a végére jár, mert akár egy jó sztori is kikerekedhet az egészből, már csak azért is, mert az áldozat egy karóval szíven szúrt fiatal lány, aki egyesek szerint vámpír volt.

A tovább mögött folytatom.

Az a helyzet, hogy a Twixt egy üde színfolt a manapság megszokott horror palettán, ugyanis megvalósításában és történet mesélésében teljesen más, mint amit máshol látunk. Ez ugye részben előny, viszont ugyanekkora részben hátrány is, hiszen a modern horroron nevelkedett nemzedék (ahova talán én is tartozom) nem feltétlen értékeli ezt a módszert és valljuk be, tényleg nem is feltétlen nyerő.

Jól összerakott és munkás forgatókönyv van a film mögött, ez látszik, apró kis utalásokkal erre-arra, jól megírt karakterekkel, ahogy azt az ember Coppola-tól elvárja. A fényképezés szintén szép, a filmben látható álomképeknél különösen, tényleg álomszerű az egész, remek színezéssel és izgalmasan találva az egészet.

És ugye akkor itt kell pár szóban megemlíteni a filmben látható álomképeket, ugyanis gyakran járunk Hall Baltimore álmaiban, tulajdonképpen a gyilkosságra is sok kérdést így válaszolnak meg nekünk és azt hiszem emiatt egy picit zavarós lesz az egész történet.

Érdekesség továbbá az is, hogy megtudjuk Baltimore-nak volt egy lánya, aki egy hajó balesetben az életét vesztette és ezért nagy részt az apa okolható, aki talán pont ezért találkozik a rejtélyes gyilkossággal és érzésem szerint valamelyest az elhunyt lány is Baltimore lányát jelképezi. Több szinten mozognak tehát a történések, álomképek folynak egymásba és picit tényleg olyan, mintha a zavarosban próbálnánk horgászni.

Nyilván ez egy részt jó, mint már említettem: különös fűszerezésű lesz a film, ami nem rossz a mai többnyire egy ízű horror svédasztalon, de valahol emiatt talán nehezen emészthető is az egész, ami miatt a többség azt hiszem nem fogja szeretni ezt a produkciót.

Én személy szerint 4 pontot adnék erre a darabra, nem volt rossz, de a már említett dolgok miatt én sem voltam tőle odáig, viszont azok, akik szeretik az egyedi és ritka, értékes, nem tucat horrort, tegyenek egy próbát a Twixttel, nagy csalódást nem fog okozni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.