Árnykép - Shutter (2004)
Vendég írás by Tökibá
A thaiföldi mozi nagyon jön fel, bár még mindig viszonylag kevés szó esik róla. A gazdaságilag folyamatosan fejlődő ország ma már nem csak jelentős rizs exportjáról, hanem mozgókép-kultúrájáról is ismert. És egészen jól csinálják!
Szerencsére, bizonyos tekintetben elszakadtak a keleti – főleg japán - filmezéstől, pl. nem spórolnak a filmszalag milyenségén és minőségén (Japánban pl. sok film készül videó technikával, mert olcsóbb), megtanulták Hollywoodtól is, amit kell, s így megjelenésében már bőven Álomgyár-szintű, történetben azonban igazán jó, a saját témáikat boncolgató, autentikus alkotások is készülnek a szex turizmusáról és végtelen tengerpartjáról is híres országban.
Ilyen film a Shutter is. A thai emberek számára kiemelten fontos a szellemvilág, s minden, ami azzal kapcsolatos. Ezt és több más emberi, morális kérdést boncolgat zseniálisan a film, melyet két, a forgatás idején még csak húszas évei elején járó fiatal rendező jegyez. Az európai ember számára kimondhatatlan nevű Banjong Pisanthanakun és Pakpoom Wongpoom kvázi első filmesként egy igazi alapművet hozott össze. Természetesen készült belőle egy – már szokásos - amerikai remake. Ha rám hallgattok, hát jó messzire elkerülitek. Persze, látva az eredeti mozit, a készítőknek nem is volt könnyű dolguk.
A srácok azóta is lepakoltak pár korrekt alkotást a horror vértől vöröslő asztalára - ilyen pl. a szintén erősen rémisztő „Alone” - de közreműködtek a 4bia antológiák készítésében is, s ezek szintén bátran ajánlható, minőségi mozik.
Folytatás a tovább mögött.
No, de térjünk vissza az Árnyképre. Mivel remélem, sokan megnézitek, a történetről megpróbálok csupán keveset elárulni és viszonylag spoiler-mentesen írni. Nem lesz könnyű.
A sztori látszólag kevés újdonságot tartalmaz, hiszen első ránézésre az utóbbi 20 évben oly’ divatos, ijesztős-szellemlányos, J-horror vonalat képviseli, azonban, véleményem szerint más, több annál, illetve néhány ponton szakít a sikeres elődök által kreált kategória jellemzőivel. Így aztán, az is üljön le nyugodtan a képernyő elé, aki szerint a Kör, az Átok és társai már mindent megmutattak, amit ebből a témából ki lehet és ki szabad hozni.
A Shutter tovább, mélyebbre megy, a szimpla ijesztgetésen felül igyekszik megmutatni a téma emberi, morális oldalát, bűnt és esendőséget, illetve azok következményeit, mindezt egy csavaroktól sem mentes történetbe csomagolva.
Tun és Jane fiatal szerelmespár, a fiú nem mellesleg tehetséges fotós. Egy fura, súlyosnak, sőt végzetesnek tűnő balesetet követően szembesülnek vele, hogy milyen az, ha a múltunk, titkaink, bűneink, lezáratlan dolgaink szó szerint a vállunkra nehezednek és nem hagynak bennünket nyugodni.. Ez a „szembesülősdi” azonban egy pokoli folyamat. Tragikus eseményekkel kikövezett út, ami végzetes irányba visz. Hőseink egy látszólag teljesen véletlen és látszólag valódi következmények nélküli (autós) baleset résztvevői lesznek. De miért is érzik így? Mert Tun, életében nem először dönt úgy, hogy nem szeretne szembesülni az eredménnyel, vállalni a felelősséget, s újra a megfutamodás mellett dönt. Miután az áldozat fura mód nem kerül elő és rövid, lassan ébredő lelkiismeretük miatt folytatott nyomozásuk során sem derül ki konkrétum az esetről, sőt úgy tűnik, az egész talán meg sem történt, így akár folytatódhatna is nyugodt kis életük. De nem. Ettől fogva sorban jönnek a baljós események, veszítik el szeretteiket, barátaikat, a srác előhívott fotóin fura „hibák” keletkeznek, s a félelem lassan, de biztosan mindenkit teljesen hatalmába kerít. Az egész életük futhat zátonyra egy régi, de jegyezzük meg, helyrehozhatatlan hiba, hazugság miatt.
Tun végül megosztja szörnyű titkát barátnőjével, s úgy döntenek, hogy együtt végére járnak a dolognak, történjen bármi is. Egy régi, szerelmi száltól sem mentes ügyet kellene végleg lezárniuk, mielőtt mindenük, ami van, odaveszik. Annyit még elárulhatok, hogy a történet szerves részét képezik a fotók, a fotózás, ezek végig remekül illeszkednek a film cselekményébe.
A sztori végig tempós, feszes, érdekes. Nincsenek a keleti filmekre gyakran jellemző, hosszú üresjáratok, s valljuk be őszintén: az egész gyakran kegyetlenül rémisztő.
A színészek meglepően jók, s ez nem csak a két főszereplőre igaz. A képi világ klasszul megkomponált, mindig meglep, hogy milyen profi operatőri munkát és színeket kapunk Ázsiából, a készítők itt szakadnak el legjobban a klasszikus japán horrorok jobb esetben kékes-szürkés, de leginkább fakó árnyalataitól.
A két rendezőnek szinte egy csepp vérre sincs szüksége ahhoz, hogy a hatalmas feszültséget végig megtartsa, s ha kell, még növelje is, s ennek eredménye legtöbb esetben jóval több, holmi olcsó ijesztgetésnél. A zene pedig remekül passzol az egészhez.
Csak ámultam, ahogy a történet apró logikai puzzle darabjainak illeszkedése előttünk is világossá válik (egy kivételével, de hát..), ahogy megyünk előre az időben, a készítők szerencsére nem egyszerre ömlesztik ránk a "tudást", szépen adagolják az információt, mégis marad a történet minden szakaszára valami igazán érdekes, meglepő dolog. Amint egy etapot megnézünk, nagyjából megértünk, máris mesterien kapcsolják hozzá a következőt, aztán ugyanezen metódus mentén jön az azt követő kis rész.
Külön nagy ötlet, amikor a vége felé egy gyors „összegzéssel”, fel-felvillanó képsorok kíséretében felfrissítik a néző memóriáját is, és akkor bizony több dolog, épp időben a helyére kerül. A befejezés pedig..hát az egyszerre borzalmas-rémisztő, de ugyanakkor szívbe markolóan szomorú-katartikus.. Én csak ültem, és percekig bámultam magam elé.
A film legnagyobb erénye mégis az, hogy Banjong és Pakpoom, ahelyett, hogy összedobott egy 15. Kör-klónt, megpróbált létrehozni valami egészen újat. És azt hiszem, ez sikerült is nekik.
Egy kis kitérő a végére:
Amiről viszonylag kevés szó esik a thai filmek kapcsán: a színészek, főleg európai szemmel nézve picit „furán” beszélnek, intonálnak, kicsit mások lehetnek a gesztusaik is, s ez sokak számára – érthetően - idegen érzés, akár ronthatja egy alkotás összhatását, élvezeti értékét, pedig ez igazából csak a kulturális és egyéb különbségekből adódik. Szokni kell, vagy még inkább: megismerni. A Shuttert látva nem kérdés, hogy érdemes-e.
Mestermű, 9/10
Címkék: 2004 9/10 vendégírás ajánlók thai film
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
judisz 2013.02.20. 20:27:05
Mortanius 2013.02.20. 21:11:16
Tökibá 2013.02.20. 21:40:46
Na, igen..de erről képtelenség spoiler-mentesen írni többet. Zseniális, ahogy kitalálták-megcsinálták.
