Főszereplőnk frissen szabadul a börtönből, ahol gyakorlatilag a fél életét töltötte az anyja és egy idős nő meggyilkolásáért. Izgatott és csak azon jár az agya, hogy újra öljön. Ezúttal tökéletesen meg fog tervezni mindent, sose fogják elkapni. Már az első kávézóban begerjed két lánytól, de tudja, ez nem a megfelelő hely, tovább kell állnia. Taxiba ül és egy erdős részen a sofőr megfojtásáról mereng, de megijed és elmenekül. Eszeveszett rohanás közben rábukkan egy hatalmas kúriára. Azonnal tudja, ez a tökéletes hely számára. Rejtett és távol van mindentől. Betör, szétnéz a házban, majd rá kel döbbennie, nem is olyan lakatlan, mint hitte. Ekkor kezdődik el az itt élő család számára az igazi rettegés…

A tovább mögött folytatom.

Egyetlen főszereplőnk maga a gyilkos, mindent az ő szemszögéből látunk. Mindenki más csak statiszta és áldozat. Nincs is kiért izgulnunk, tudjuk, kinek mi lesz a sorsa.

Az ötlet elég egyedi lenne, ha az amcsik 3 évvel korábban nem csinálták volna meg a Maniac-ben ugyanezt. Igaz, az alapötlettől eltekintve ez egy teljesen más film és egy fokkal jobban sikerült, mint a tengerentúliak próbálkozása. Ami viszont nagyon idegesítő és hangulatromboló, hogy a párbeszédet megállás nélkül gyilkosunk monoton hangon, narrátorként ecseteli minden gondolatát. Ettől olyan érzésem volt, mintha egy dokumentumfilmet néznék. Ráadásul az izgalmasabb jelenetek hangulatát is tönkreteszi teljesen, mivel ezek alatt is egysíkú monológjait kell hallgatnunk, ami elnyom minden mást, beleértve a sikoltásokat is.

Viszont ezen gondolatok segítségével fantasztikusan leírják, mi jár egy kéjgyilkos fejében és milyen gyermekkori traumák és családi háttér vitte erre az útra. Amennyire vérszegény filmre számítottam, annyira meglepően kegyetlen jelenetekkel örvendeztetett meg.

A gyilkosságok nem túl fantáziadúsak, viszont brutálisak és az idő előre haladtával vért is kapunk kellő mennyiséggel a képünkbe. És nem mellesleg nekrofíliát is! Az egyik jelenetben elmebetegünk gyilkosság (és ahogy láttam kielégülés) után kisétál véres ruhákban, valami fantasztikus munkát végeztek vele a sminkesek!

A gyilkos karaktere jól felépített, egy pillanatra sem tudjuk sajnálni a sorsa miatt vagy együtt érezni vele, míg a Maniac-ben a végére már sajnáltam, annyira szánalmas volt. Látszik rajta, hogy nem hidegvérrel öl, hanem kéjből és egy pillanat alatt elborul az agya, amint rátör a vágy, emiatt kapkod és hibázik, mert a vágya hajtja, nem a józan esze, akármennyire is próbál megfontolt lenni. Arra viszont nem tudtam rájönni, milyen szerepet szántak a készítők a kis barna tacskónak. Elég érdekes kontraszt, hogy egy ilyen könyörtelen filmben időről időre ezt az imádni való kis dögöt mutatják, akinek a nézésétől szerintem mindenki elolvad.

Fényképezés és színek alapján arra tippeltem volna, hogy valami NDK filmről van szó, nem pedig „nyugatiról”. A film külső jeleneteiben általában egy magas kameraállásból folyamatosan emelkedik, hogy egyre magasabbról filmezve és egyre nagyobb teret mutasson be. Nagyon tetszett, de sajnos annyiszor használták ezt a megoldást, mintha mást nem is tudnának. Zene tetszett, egy dallam különösen, hasonló stílusú volt, mint, amit John Carpenter Halloween-jában hallhattunk.

A színészek közül a főszereplő hozza a kötelezőt, a többit meg lényegében alig látjuk.

Remekül és precízen, de unalmasan bemutatja egy sorozatgyilkos agyát és kellően erőszakos. Egy próbát mindenképp megér. 5 pontot adok neki.