A Skjult után ismét egy norvég film a blogon, ezúttal mondjuk a németek és a svédek is besegítettek picit, de ez mit sem von le a film értékeiből, bár talán hozzá sem ad, na de hadd legyek kicsit rosszmájú. 

A film svéd mi voltát egyébként a főszereplőnőben kell leginkább keresni, ugyanis Noomi Rapace kapta ezt a megtiszteltetést, na persze nem hiába, hiszen a '79-es születésű színésznő korábban már bizonyított, méghozzá A tetovált lány filmekben, amelynek ugye a Lány, aki a tűzzel játszik és A kártyavár összedől voltak a folytatása. Rapace már ezekben a produkciókban bizonyította rátermettségét, amelyre a Babycall-ban még rátesz egy újabb lapáttal és talán azt is kijelenthetjük, hogy ez a film nagyrészt miatta jó. Viszont ha már itt tartunk azt is szögezzük le, hogy a Babycall nem horror! Inkább egy misztikusnak tűnő, lassú menetű thriller, amelyben egy (talán kettő) brutálisabb jelenet is található, de ez a brutalitás is lepkefingnyi mértékű az edzettebbek számára.

A történet egy fiatal asszonyról szól, aki kisfiával egy új lakásba költözik és csakhamar kiderül az ok is: az apa majdnem megölte a kisfiút így bírósági döntés született arról, hogy nem mehet a srác közelébe, hőseink ezért is költöznek új helyre, hogy az elmebeteg férj még csak véletlen sem találjon rájuk.

Persze ez az egész nem olyan egyszerű, hiszen Anna még a széltől is igyekszik óvni Anderst, szeretné ha  az ő ágyában aludna, ha nem járna iskolába, viszont a gyermekfelügyelet nyomon követi minden lépésüket és nem szeretnék, ha Anna a saját feje után menne, inkább ragaszkodjon csak szépen a szabályokhoz. Anna pedig így is tesz, viszont a biztonság kedvéért vesz egy "bébiőrt" (tudjátok az a babatelefon vagy mi a franc a neve), hogy éjszaka legalább így a fia közelében tudjon maradni. Ám egy éjszaka fura hangok szűrődnek ki a készülékből, sőt úgy tűnik a volt férj is visszatér és Anna lába alól egyre inkább kezd kicsúszni a talaj, bár akad egy jótevő is egy áruházi eladó, Helge személyében.

A tovább után folytatom.

Nehéz a filmről spoilerek nélkül írni, viszont nem szeretnék semmit ellőni, ezért a történet felvázolásába nem is mennék bele jobban, habár tény, hogy az előbb leírtak meglehetősen nagyvonalúak, picit talán ferdítettek is - legalábbis a film összképét elnézve.

Lassú, lassú, de tényleg baromira lassú. Picit másra is számítottam, legalábbis a szinopszis alapján, meg mondjuk a horror jelző miatt is, ami tényleg megtévesztő. Az események egy csigát megszégyenítő lassúsággal kúsznak előre, habár fontos megemlíteni, hogy egy jól megtervezett és ügyes forgatókönyvvel van dolgunk, hiszen ez egy ilyen film. Így kell szeretnünk, így kell elfogadnunk, néha pedig kell az ilyen is.

Két dolog viszont mindenképpen ellensúlyozza az említett menettempót. Az egyik a fényképezés, ami szép, ügyes, olyan északiasan fasza, a másik pedig a már említett Noomi Rapace, aki előtt csak meghajolni lehet. Remek színésznő, nem is csoda, hogy Ridley Scott a Prometheusban is szerepet adott neki. Persze megemlíthetjük a Helgét alakító Kristoffer Jonert (Ördögsziget, Skjult, Naboer) is, aki szintén nem egy Teen Wolfba illő alakítást nyújt. Sőt mi több a kis srác karaktere se annyira idegesítő, őt Vetle Qvenild Werring játssza.

A rendezés és a forgatókönyv pedig Pal Sletaune munkája, akitől itthon talán a Ponyvalevél című 1997-es vicces thriller lehet ismerős, viszont 2005-ben már készített egy horrort Naboer (Next Door) címen.

A Babycall tehát nem annyira rossz, sőt, aki szereti a lassú sztorikat annak tetszeni is fog, én mint párszor már írtam nem feltétlen vagyok odáig ezekért, de Noomi Rapace és a vége miatt egy 5 pont mindenképpen jár a filmnek.

A feliratért pedig nagy köszönet Pedronak!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.