A dreadcentral.com-on találtam egy igen érdekes interjút, amit Travis Betz-cel készítettek, a Shriekfest-en, az éppen bemutatandó filmje, a Dead Inside kapcsán, leginkább persze.
Na most tény, hogy Travis Betz nem feltétlen egy ismert rendező itthon, horror kategóriában eddig volt egy filmje 2006-ban a Joshua, aminek a forgatókönyvét is Betz írta, illetve a 2009-es Lo című romantikus-horror-drámát lehet megemlíteni, amit szintén írt és rendezett is.

Viszont a Dead Inside című újdonságáról mindenképpen szót kell ejteni, ugyanis egy horror musical-ről van szó. Őszinte leszek nem vagyok musical rajongó... bár ha most belegondolok, ez lehet gáz... na mindegy, a lényeg, hogy az előzetes alapján nekem megtetszett a Dead Inside, így gondoltam érdekes lehet a film kapcsán készült interjú. Egyébként azért megjegyezném, hogy nem az a tipikus horrorfilm ez, viszont a zombi mindenképpen van benne.

Az előzetest egyébként a tovább után szintén megtaláljátok, ahogy az interjú fordításának egy része is arra található, illetve az interjú eredeti változatát itt keressétek.

DC: Beszélnél egy picit arról, hogy honnan jött a Dead Inside ötlete, egyáltalán már a kezdeteknél tervbe volt, hogy musicalas lesz az alkotás?

Betz: Tulajdonképpen ez egy vicces sztori. A barátnőmnek és nekem egy időben teljesen becsődült a kreatívitásunk. Egy folytában próbáltunk kitalálni, de csak nem ugrott be semmi. Aztán az egyik éjszaka egy szörnyen ijesztő hangra ébredtem, sose hallottam még előtte olyat. A szerelmem ott feküdt mellettem, de úgy hangzott mintha valami szörnyű dolog csapdába esett volna benne és kommunikálni próbált volna. Nyöszörgő hangot adott ki, de nem azt a szexi fajtát és rohadt ijesztő volt. Felráztam és elmondtam neki. Ő viszont csak legyintett és aludt is tovább. Viszont mikor újra álomba szenderült, megint jött az a hang. Belélegzés. Nyöszörgés. Belélegzés. Nyöszööörgéés. Majdnem egy héten keresztül ez ment. Kénytelen voltam a kanapén aludni, mert egyébként nem bírtam. Persze tudom én hogy előfordul, hogy az emberek összeszednek valami csúnya megfázást, de a fenébe is, úgy hangzott, mintha egy szellem nyomogatná a tüdejét.

Tulajdonképpen aztán ebből az egészből egy beszélgetés kerekedett ki köztünk és ahogy egyre többször szóba került, rájöttünk, hogy lelkesek vagyunk és végre megszállt minket az ihlet! Az ötletek egyre csak jöttek és a fejemben elkezdett kirajzolódni a történet, de egyelőre még nem vetettem papírra, úgyértem monitorra, hisz az a jövő papírja. Aztán egyszer hallottam, ahogy Sarah Lassez (a női főszereplő) egy karaoke bárban a színpadon énekel és rájöttem, hogy mindig is akartam egy musicalt rendezni, és tulajdonképpen ez volt a hiányzó darabka. Pontosan ez. Abban a percben eldöntöttem, hogy a karakterek kísérteties dalokat fognak énekelni és akkor már el is kezdtem az írást. Onnantól meg minden simán ment.

DC: Manapság minden zombikkal van tele, nehéz volt összeegyeztetni ezt a két alkategóriát? Mondjuk én személy szerint úgy gondolom jól sikerült.

Betz: Nagyon köszönöm. Sokat jelent ez. Nem gondolom, hogy nehéz volt, főként azért, mert ha jobban belegondolsz ez nem is egy zombis film. Ez egy történet három eltévedt lélekről, ezekből kettő él, a harmadik meg már halott és mivel a zombik a karakterek elméjében léteznek, így azt csinálnak, amit csak akarok. Esetünkben a szereplők egy fajta kivetülései.

Amit például Romero mindig annyira jól csinált, azaz, hogy a zombikat arra használta, hogy azok bemutassák az érzelmeket, a karaktereket vagy választ adjanak bizonyos kérdésekre. Szerintem ilyenkor működnek a legjobban a zombik. A Dead Inside esetében ők a halottnak hitt és csapdába esett karaktereket szimbolizálják.

DC: Amikor egy filmben, lényegében mindössze két szereplő van, bátran kijelenthetjük, hogy a rendező igazán bízik a színészeiben. Beszélnél a szereplő válogatásról picit?

Betz: Amikor elkezdtem írni a sztorit már akkor tudtam, hogy ez egy két szereplős darab lesz és azonnal el is kezdtem azon gondolkozni, hogy kik lehetnének azok a színészek, akik alkalmasak lehetnek erre. Azt tudtam, hogy Sarah-ra mindenképpen szükség van, mert vele már korábban is dolgoztam, a Lo kapcsán. Nem is beszélve arról, hogy ugye őt láttam énekelni amikor a sztori végső formát öltött, úgy hogy mindenképpen akartam őt, miközben az írással voltam elfoglalva, mindig vele képzeltem el a történetet. Ő az a fajta színésznő, aki ha törik, ha szakad, mindent belead egy szerepbe.

A férfi szerep már egy picit trükkösebb volt. Sok nagyszerű színész barátom van, akikről tudom, hogy tényleg nagyon jók, viszont a gond az volt, hogy nagy részük énekesként már nem számított olyan erősnek. Akkoriban viszont egy menedzsment vállalatnál voltam és az egyik ottani srác színész volt és kiderült, hogy énekelni is tud. Korábbról egyébként már ismertem, dolgoztunk is együtt, sőt színpadi szerepben is láttam már. Volt benne valami, amitől mindig az elképzelt karakteremet jutatta az eszembe. Jó fej srác volt, mókás fickó, ennek ellenére mégis életének egy gyengébb részénél tartott. Pár hétig figyeltem a srácot, aztán úgy döntöttem rá van szükségem. Mindketten igent mondtak és onnantól már csak neki kellett kezdenünk.

DC: Szerintem kijelenthetjük, hogy az összes filmedre jellemző, hogy egy picit másfajta a történet elmesélése, mint más horrorokban, arra lennék kíváncsi, hogy esetleg beszélhetnél egy picit erről, hogy mi befolyásol Téged mint rendező.

Betz: Mint sok velem egy idős, én is a Gonosz halotton és az Amerikai farkasember Londonban filmeken nőttem fel. Ez a két film sokat hatott az érzelmeimre és megmutatták, hogy a filmek különbözőek lehetnek. Lehetnek mókásak és rémísztőek egyaránt. Lehetnek veszélyesek és szívélyesek. Ráadásul igen durvák is. Amikor írtam vagy filmeztem mindig az volt a célom, hogy egy olyan történetet meséljek el, ami érdekes számomra. Sohasem törödtem a földrajzi tényezőkkel, azzal, hogy a nemzetközi piac jól reagáljon, vagy azzal, hogy mindenki számára megfelelő legyen a történet elmesélésem - ezeket másokra hagyom. Engem ezek nem érdekelnek. Én szeretek önmagam lenni. Na persze emiatt rohadtul nincs is pénzem, de a fenébe is legalább tényleg imádom amit csinálok. Amennyire csak lehet én megpróbálok önmagam lenni. Ez talán az általános népszerűségembe kerülhet, viszont megadja azt, hogy az igazán szenvedélyes rajongók élvezzék amit csinálok. Őszintén szólva sohasem tudnám elmondani, hogy miért, hol és hogyan mesélek el bizonyos történetet; viszont sok féle típusú filmest ismerek, akiket csodálok és sokat segítettek nekem.

De csak az a fontos, hogy ami a fejemben van, azt a lehető legjobban tudjam életre kelteni.

DC: Tudom, hogy a Lo egy meglehetősen jól sikerült független film volt számodra. Volt valami, amit azon a forgatáson megtanultál és a Dead Inside esetén feltudtad használni?

Betz: Az időbeosztás mindenképpen ide tartozik. Mivel a Lo-t öt nap alatt vettük fel, de végülis ez jó nagy hülyeség volt. Egy csomó jól sikerült felvétel ment pocsékba a szűkős időkorlát miatt. A Dead Insidenál szakítottunk ezzel és nem szabtunk magunknak határidőket, két és fél hónapig minden hétvégén forgattunk, mivel az volt a tervünk, hogy addig csináljuk, amíg teljesen kész nem lesz.

DC: Amennyire tudom szerepelni is szoktál, melyik szerepet szereted jobban, az írást, a színészkedést, vagy a rendezést? Esetleg beszélnél pár szóban a Dust Up-os szerepedről, mert szerintem ez elég érdekes lehet.

Betz: Enged meg nekem, hogy azzal kezdjem, hogy jobb ha tudod, a Dust Up-tól elfogod majd dobni az agyad. Nagyon büszke vagyok arra, hogy részt vehetettem abban a filmben. Nem vagyok én olyan igazi színész, de azt a forgatást nagyon élveztem. Nem tervezem, hogy komolyabban foglalkozzam a színészkedéssel, viszont ha valaki nagyon engem akar egy filmbe, hát a picsába is, én benne vagyok!

Ezúttal Ward Roberts volt az a valaki. Az első nagy filmben őt választottam az egyik szerepre, meg később a Lo-ban is benne volt. Sőt anno a fősulin együtt jártunk improvizációs órákra, szóval könnyen tudunk együtt dolgozni. Egy marha jó szerepet ajánlott fel nekem, aztán pedig egy hónapot töltöttünk a sivatagban a forgatással. Nem olyan régen láttam az elkészült felvételeket... hát hallod kibaszott jók lettek. A film egy fajta western, akció, vígjáték keverék tele mókás erőszakkal.

Mindezek ellenére az írás az, amit a legjobban élvezek. Íróként kezdtem a pályafutásomat és mindig is ez a rész volt a kedvencem.

DC: A Lo című filmed is részt vett a Shriekfest Film Fesztiválon és most a Dead Inside is itt van. Milyen érzés ez?

Betz: Olyan, mint amikor egy volt csajod áthív szexelni és közben rájössz, hogy még mindig szereted őt és talán összekéne újból jönnötök. Két éve nagyszerűen éreztük magunkat a Shriekfesten, megnyertük a közönségdíjat. Felvillanyozodtam mikor kiderült, hogy a Dead  Inside-dal visszatérünk ide. Nagyszerűen bánnak velünk és egyébként is imádok itt lenni Los Angelesben.

DC: Mi a következő lépés számodra, most, hogy a Dead Inside már a fesztivál körútnál tart?

Betz: Nagyon sok minden. Mostanában minden héten csinálok egy rövid filmet, amit aztán csütörtökönként felpakolok a Youtube csatornámra. Nagyon király, hogy minden héten írok egy új történetet, amit aztán meg is rendezek, csak hát egy picit fárasztó. Aztán emellett egy websorozat előkészítésén dolgozom, ami horrorkomédia lesz majd. Valamint egy sci-fi vígjáték forgatókönyvét is írogatom, amit jövőre már forgatni szeretnék. Szóval marhára elfoglalt vagyok, de minden percét élvezem ennek... kivéve amikor nem éppen... na de az elég ritka.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.