Funny Games U.S. (2007)
Michael Haneke német rendező 1997-ben készítette el a Furcsa játék című beteges és meglehetősen egyedi filmjét, amivel aztán sok díjat be is zsebelt, többek között Chicagoban is, a Nemzetközi Film Fesztiválon, ahol a legjobb rendezőnek járó díjat vihette haza, sőt magát a filmet is jelölték az ottani arany szoborra - de végül a Téli vendég nyert abban a kategóriában.
10 év elteltével aztán Haneke-nek lehetősége nyílt, hogy amerikai színészekkel, a tengerentúlon is elkészítse meglehetősen megrázó és nehezen emészthető darabját, ami mindezek ellenére fura lehet, hiszen valóban nem egy egyed a popcornt oszt jó' van típusú produkcióról beszélhetünk.
Az alaphelyzet mondjuk nem olyan nagy durranás. Adott egy három fős család, apu, anyu és gy többnyire csúnyácska fiú, akik vidéki nyaralójukban szeretnének tölteni pár napot, mert hogy nekik olyan jól megy, hogy ilyenre is futja. A családi idill azonban hamar rémálomba csap át, ugyanis megjelenik két első ránézésre is flúgosnak tűnő fiatal, akik a szomszéd rokonainak adják ki magukat, de hamar kiderül, hogy zakkanttak és csak a család terrorizálása a céljuk.
Mi pedig dörzsölhetjük a tenyerünket, hiszen éppen ezért ültünk a tévé elé, hogy végignézzük, ahogy egy ártatlan család megjárja a poklot, hogy azután felülkerekedjenek és minden jó legyen, ha jó a vége. Nem így van? Ez hajt minket, beteg lelkű horrorimádókat. Haneke pedig a maga sajátos módján szolgál ki minket. Viszont ebben nem lesz köszönet.
Érdekesség lehet, hogy a Furcsa játék amerikai remakeje snittről, snittre megegyezik az eredeti darabbal, igazából a helyszín és a színészek mások, ezenkívül Haneke mindent megtartott az eredeti filmből. Legyinthetnénk, hogy akkor ugyan minek az egész hajcihő, de a helyzet az, hogy Naomi Wattsszal a főszerepben, azért mégis csak izgalmasabban hat az egész, hiszen a hölgy most is maximumot nyújt és viszonylag ritkán látni őt a saját taknyában úszni - persze nem mintha ez olyan guszta volna.
A másik főszereplőnk pedig Tim Roth, aki saját bevallása szerint nem is nézte még meg a filmet, hiszen durva, a kisfiút alakító srác, pedig nagyon hasonlít az igazi fiára, így nem venné be a gyomra a filmet. Ennek ellenére mondjuk az ő játéka a legszíntelenebb és unalmasabb.
Michael Pitt és Brady Corbet viszont piros pontokat érdemelnek, a két elmebeteget zseniálisan alakító srácoktól tényleg ökölbe szorul az ember keze és kis híján a monitort kezdi ütni.
Ilyen téren tehát nem érheti szó a ház elejét, sőt az amúgy sajátságos sztori, ezzel a szereplő gárdával tán még jobb is, mint eredetiben, viszont a helyzet az, hogy a lényeg mit sem változott.
Nyilván Haneke egy igazán sajátos nézőpontból közelíti meg az ember, a néző és az erőszak kapcsolatát, az arcunkban tolja és igazából megadj, amit akarunk minden áron, hiszen legbelül azt akarjuk látni, hogy a család szenvedjen és bizony abból kijár nekik - még ha Tim Roth arcán sokszor nem is látszik.
Haneke szemszöge, hogy nem hagyja menekülni a családot, és amikor már-már a borzalmak véget érnének, az egyik srác csak úgy visszatekeri a történteket. Érdekes megoldás ez, a kiszólásokkal együtt, viszont ezt valaki vagy elfogadja és élvezi, vagy irritálja. Az eredeti esetében nem tetszett és a helyzet itt sem változott sokat.
Fontos azért tudni, hogy Haneke okosan nem a direktbe mutatott erőszak híve és a család pokoljárása nem marad el, de mi nézők inkább lélekben sérülünk, ugyanis láttatni keveset láttat a direktor, itt nem a vérben tocsogás a cél, hanem, hogy szétzúzzák a lelkivilágunkat. A kérdés, hogy ez mennyire sikerült?
Az esetemben csak 5 pontosra, az meg kevés.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Zelmo · https://zenehallgatas.blog.hu/ 2017.07.01. 23:46:22
