A múltkori Oldboy remake ajánló kapcsán eszméltünk rá arra, hogy Chan-wook Park 2003-as eredetijéről még nem emlékeztünk meg a blogon, pedig ha valami, akkor ez igazán helyet érdemel. A koreai rendező egy zseni és munkásságának egyik legjobban csillogó ékköve - mert azért van néhány ékkő - talán az Oldboy lehet. 2003-ban egy olyan filmet sikerült tető alá hozni, ami lényegében egy szempillantás alatt közönség kedvenc lett és egyben kultfilm is. Erre pedig nem sokan képesek - egyáltalán kultfilm készítésre se.

A rendező Bosszú-trilógiájának középső filmje rengeteg díjat nyert és kultfilmek egyik nagymesterének Quentin Tarantinonak is elnyerte a tetszését. Naná, hiszen beteg, naturalista, pont ahogy ő azt szereit.

Persze, hogy az Oldboyt igazán szeressük kicsit nyitottnak kell lennünk és bírnunk kell a tőlünk nagyon keletre fekvő filmes kultúrát, mert azért az kicsivel másabb, mint az nyugatabbról áramló alkotások. Jobbak, nem jobbak, ebbe ne is menjünk bele, de más a dramaturgia, a szereplők és egyáltalán az egész világ. Ha pedig egy ilyen film egy tényleg tehetséges rendező keze alól kerül ki, akkor méltán lehetünk boldogok.

Az Oldboy egy kellően beteg film és, mint az ázsiai daraboknál általában meg kell várnunk, hogy beérjen, hiszen akkor lesz igazán finom és az érés folyamata, azért sosincs elkapkodva.

A történetünk főhőse Dae-su Oh, egy fiatal férfi, akit egy este se szó, se beszéd elrabolnak a nyílt utcán. Ezt követően hősünk 15 éven keresztül él egy szobában, ahol etetik, itatják és ellátják,  nem találkozik senkivel és senki sem árulja el neki, hogy miért tették vele ezt a pimaszságot. 

Hősünk kétségek között tengeti a mindennapjait, bezárva és nem tudva, hogy milyen sorsot szánnak neki, mindeközben pedig érlelődik benne a harag és a bosszú iránti vágy. 15 év elteltével viszont egyszer csak szabadon engedik, egy ládából kimászva olyan hirtelen kapja vissza a szabadságát, mint amilyen hirtelen elvették tőle.

Oh Dae-sunak fogalma sincs arról, hogy mi ez az egész, ami voltaképpen tönkre tette az életét, de a bosszúra éhes férfi nem is feltétlen csak a válaszokat szeretné megkapni, hanem leszámolna azokkal, akik ide juttatták. Persze emellett szépen választ kap mindenre.

Az Oldboy tényleg egész hosszú és tényleg tipikusan az a fajta, aminél türelmesnek kell lennünk és várni kell. Elsőre nem minden történésnek van értelme és akadnak kicsit üresebbnek ható részek, nem mondom, hogy unalmasak, de azért érezzük, hogy az idő nem repül. Viszont nyugalom, kárpótolva leszünk.

Mondjuk itt teszem hozzá, hogy a Spike Lee-féle remakeből meg kivágtak 30 percet ott meg ez a zavaró, mert a jelenetek néha olyanok, mintha egymásra lennének hányva vasvillával.

Mi nézők természetesen hősünk bosszúhadjáratát követhetjük végig, de az Oldboy sokkal több egy szimpla bosszúfilmnél. Ez a része persze teljesen rendben van, remek jelenetetek is akadnak, elég csak a folyosón lévő verekedésre gondolni. Közben pedig pont annyira várjuk a választ a kérdésre, hogy mi történt hősünkkel, mint ő maga.

A válasz egyébként letaglózó, brutális, nagyon gonosz és egyben zseniális, de az odavezető út is mérnöki precízitással van kikövezve. Mindenféle logikai buktató nélkül haladunk a vége felé, miközben a főhőssel együtt kattog az agyunk, hogy vajon mi lehet az ok. Számtalan megoldás megfordul a fejünkbe, a zárás mégis hatalmas pofonként ér és lélekben vélhetően összezuhanunk.

Az ázsiai filmek egyik erőssége persze pont ez, a kontraszt a háliwúdi álomgyárral szemben. Hiszen itt nem minden jó, ha a vége jó. Nincs cukormáz vagy direkt módon túlzó belezések és vérengzés. Az Oldboy enélkül is padlóra kényszerít, hiszen naturalista, de nem túlzó, erőszakos, de nem röhejesen és olyan beteg, hogy a kanalas gyógyszer mit sem ér ellene.

A színészi játék pazar és ez mindenkire igaz, természetesen Min-sik Choi így is kimagasló alakítást nyújt, nem is először, remek teljesítményt.

A zene szintén eltalált, a játékidőben felbukkanó szimbólumok és különféle megoldások pedig mind arról árulkodnak, hogy itt bizony semmit nem bíztak a véletlenre és talán többedik visszanézésre is találunk olyan megoldást, ami fölött először talán átsiklottunk. 

Nehezen emészthető film az Oldboy, ami tényleg úgy csap arcon, hogy napok múlva is látszik a piros tenyér lenyomat az arcunkon, így hát kellő óvatossággal érdemes megközelíteni és kellő nyitottsággal, hiszen utóbbi nélkül fabatkát sem ér az egész. Aki tehát még nem tett próbát az Oldboyjal, ne habozzon sokáig, egy igazi mestermunka. 9/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.