Mitchell és Julianne egymásba szerettek, majd pedig ezt követően össze is házasodtak. Aztán jött a nászút, egy kis szigetecskén a semmi közepén, de nem egy romantikus idilli kis szigetecskét kell elképzelni, hanem egy lepukkant faházat, ahova csak csónakkal lehet eljutni. Meg is kezdik a boldog nászutat, a tűznél folytatott éjszakai beszélgetéseket, a víznél töltött hidrofóbiás perceket. Mindezt lassan beárnyékolja az a tudat, hogy a férj elejtett pár hazugságot a házat illetően, valamint a saját múltjával kapcsolatában is.

A lány egyre többet megtud a fiú életéről, személyiségéről, találkozásuk gyökeréről, és amit megtud, nem éppen kellemes meglepetéssel kecsegteti az ifjú feleséget. Mindent megtesz annak érdekében, hogy észhez térítse újdonsült férjét, de eleve a társadalmi helyzeteikben is rengeteg ellentmondás van (pl: gazdag-szegény konfliktus), nem beszélve a hazugságokon alapuló nászig. A nő egy sznob, szó szerint, szerintem kissé idegesítően is, a férfi a kis szegény srác, akit sajnálunk, mert az apja nem lehet ott az esküvőn.

A személyiségük lassan kibontakozik, ahogy eleinte kevésbé bírjuk a nőt, és jobban a férfit, ez az érzés a vége felé egyre inkább kezd átalakulni. Csodálatos, egyszerűen bámulatos, ahogy megfigyeljük, hogy a nő esetében is: eleinte tarkón vágtam volna azt a sznob libát, a végén is olykor, de már inkább csak izgulni kellett érte, mi lesz a vége. A férfiról pedig egyszerűen csak annyit, hogy hazug, megszállott, okos - egyben rendkívül beteg, valamint elég maradi felfogása van a házasság szentségéről.

A film egész atmoszférája feszült és ijesztő, azelső 20 percét leszámítva az egész film szép lassan kibontakozik, magával ragad, és végig izgulhatjuk a drámát. Nagyon jó thriller, mély mondanivalóval, mert a szerelem érzése nem elég mindenhez. A nő egyik nagy hibája, hogy részben azért házasodik meg és azért van a férfival, mert megakar szabadulni az anyjától. Csak a szülői felügyelet, akár szülői fészekből való kiszabadulás miatt nem szabad valakivel kapcsolatba kezdeni és házasságot kötni, mert nagyon nem lesz jó vége. Vagy gyors válás, vagy évekig tartó látszatbéke és végül felemészt az egész, akár betegségekben is. Így vagy úgy, de kibukik valahol az emberen.

Az egész egy jól kitervelt terv, aminek ha valaki nem a részese, igen nagyot koppanhat. Ilyen gyorsan nem nagyon szokott egy házasság elérni az „Utállak!” fejezethez, reméljük nem is nagyon lesz több ilyen. Ez viszont nagyon jó kis pszichikai thriller, amit kár lenne kihagyni. Bevallom ennek a menete az alábbi soron szokott menni, megismerkedés, majd egy év után eljegyzés, majd szervezés sebességétől függően néhány hónap után házasság, majd a gyerek az első évben, maximum második évben jön jó pár esetben és utána rá olyan szintén egy-két év múlva jön az elkerülhetetlen válás. Nem hiába vannak olyan statisztikák a házasságról, hogy minimum a harmada válással végződik. Ezek szinte mindig így végződnek, legalábbis elég sűrű ez a tendencia és bevallom nem meglepő módon. Persze vannak árnyaltabb esetek is, a „csak azért vagyok valakivel, mert mindenki a barátaim közül már házasodni készül, le ne maradjak” típus is, na meg a „biológiai óra” példához se kell szerintem olyan messzire menni a világban, amik a válás bűvkörének alapjai. Nem minden eset ilyen, de elég sok beleillik a sémába. Ez a film az általam felvázolt esetek közül az első kategóriába tartozik, a lehető legrosszabb végkimenetellel.

Most jöjjön egy kicsit SPILERESEBB leírás. Ugye itt a férfi úgy tartja rabláncon szó szerint ezt a nőt, mintha a feleség rabszolgát, alattvalót jelentene, és a legrosszabb hogy ezt a mai napig férfiak ezrei így gondolják. Leszámítva azt, hogy nem fizikai vasláncon, hanem érzelmi manipulált láncon tarthatják olykor a nőket. Ne legyen félreértés, nők ezrei is képesek erre, nem csak a férfiak, a társadalmi berendezkedés és évezredek során azonban az a kép él sokak tudatában, a nő a férfi alattvalója, mert amit a férfi kimond, az úgy van és kész, a nő pedig vigyorogva tesz meg mindent és bólogat. Sokan ezt meg is teszik, kissé sarkalatosan fogalmaztam, de ilyen létezik, és a Holtodiglan ennek egy nagyon brutális példája, és igazából erre a produkcióra vonatkoztatva értem az általános sztereotípiákat is.

Mind Tara Reid, mind Kip Pardue brillíroznak a szerepükben, szerintem érthetetlenül elhanyagolt ez a mű, tény elmarad a magyarul azonos című Holtodiglan filmtől, nincs is köze hozzá, azon kívül, hogy egy házaspárral foglalkozik. Szerintem viszont ezt sem szabad kihagyni. 

7/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.