Ha meglátom vagy hallom Katharine Isabelle nevét, akkor már egy kellemes borzongás fut át a hátamon, hiszen eszembe jutnak a színésznő nevével fémjelzett filmek. Elsőként talán a Farkasvér vagy annak folytatása - esetleg a harmadik felvonás -, a 13 Eerie vagy még inkább az American Mary, ahol pazar alakítást láthattunk tőle.

A Torment már ennyivel megvett magának, igaz kicsit talán eszetlen voltam, hiszen a végeredmény koránt sem olyan jó, mint mondjuk az említett American Mary esetében, sőt Katharine Isabells játéka is kicsit olyan "na ezen is legyünk túl". De azért egynek elmegy ez a többnyire sablonos történet.

Nézzük is mit kell tudnunk előjáróban.

Adott egy fiatal házaspár Cory és Sarah Morgan, akik fiúkkal Liammal indulnak családi kirándulásra. Persze azt fontos megjegyezni, hogy a család környékén nem minden kóser, ugyanis Cory korábbi felesége Liam édesanyja, nem Sarah, ő csak az első asszony halála után került a képbe, a kis Liam pedig ezt rohadtul nem tudja elviselni, miközben apu boldog, hogy egy fiatal és jó bőr csajt vett el.

Sarah helyzete tehát nem könnyű, de próbál a fiú belső körébe lépni, a barátságába férkőzni. Erre szolgál egyébként a víkend házban történő nyaralás is, ami viszont hamar szörnyűséges kálváriába fordul át. A sokáig üresen álló nyaralóban ugyanis valaki beköltözött és csak hamar véres leszámolás kezdődik meg, egy fajta házfoglalós horrort varázsolva elénk.

Az első benyomásom, rögtön a megnézést követően, az volt, hogy egészen korrekt filmet sikerült Jordan Barkernek kipréselnie magából, viszont ha jobban belegondolok ez azért egy túl kozmetikázott vélemény. Még hozzá azért, mert úgy esett, hogy 3-4 napja láttam és mostanra meglehetősen megfakultak az emlékeim a filmet illetően. Ergo vagy kevesebbet kellene innom vagy egy meglehetősen tucathorrorról beszélünk, ami nem igazán hagy az emberben maradandó élményt. Fura, de most inkább az utóbbi eset forog fenn.

Már maga az alapszituáció sem újszerű, amihez a két D-s papírfigurára hajazó karakterek társulnak. Szomorú kisfiú, jó csaj új anyuka és a kompromisszum kereső édesapa. Hozzájuk pedig jönnek a gonoszok, akik valamilyen okból kifolyólag a kisfiú hatalmas plüss játékainak kibelezett fejét használják álarcként.

Ez egyébként egyrészt még borzalmas is lehet, másrészt viszont okot adhat a visítva nevetésre is. A legjobb, amikor egy plüss nyúl fejet viselő gonosz rohangál puskával az erdőbe, mert itt akarva-akaratlanul eszedbe jut a nehogy már a nyúl vigye a puskát bölcsesség.

A gyilkolások egyébként nem rosszak, a vért mondjuk túlzásba nem viszik, de nincs is erre szükség, hiszen ha egy belezős ordenáré alkotás volna, akkor még inkább a sablonokba süppedne.Persze a gonoszok indítéka szintén nem nevezhető egyedi ötletnek.

Ennek ellenére igazán egyedül a zárás zavart, hiszen olyan hirtelen szakad vége, pont akkor amikor végre a lendület és a tempó magával ragadná az embert és úgy érzi, hogy ezt még akár egy fél óráig is elnézné, erre fel bumm vége.

Jordan Barker rendezőtől legutóbb a Rejtélyek mocsarát láthattuk, az talán még ennél is kisebb eresztés volt.

Az apa szerepében Robin Dunne látható, aki egynek elmegy, a fiút alakító Peter DeCunha viszont többnyire idegőrlő. Katharine Isabelle pedig nem mondom, hogy egy kivételes színésznő, mert hazudnék, de azért akadnak jó pillanatai és jó alakításai a zsáneren belül. Itt most erről szó sincs, tulajdonképpen ő is beleszürkül az egészbe.

5/10, mert az egynek nem rossz ez.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.