A Stendhal szindróma egy nagyon különleges pszichoszomatikus betegség. Az ember annyira elmerül egy-egy művészeti alkotásban, hogy akaratlanul is a rabjává válik, és különös álomképek, hallucinációk formájában megéli a műalkotás világát. Annyira erősen hatnak rá a képek, festmények, és annyira erős ingerhatást keltenek, hogy a lelkivilágába egy időre beleivódik, és a beteg bármikor össze is eshet a nagyfokú hatástól. Stendhal egy firenzei templomban esett össze, így róla kapta a betegség is a nevét.

Főhősnőnk, Anna Manni nyomozónő ebben a súlyos betegségben szenved. Össze is esik az egyik festmény láttán, később pedig egy szadista meg is erőszakolja a nőt. Anna végső elkeseredésében orvoshoz fordul, aki azt javasolja neki, menjen inkább haza a családjához, hagyja a városban a történteket, a barátját, és mindent ami a szörnyű emlékképekhez köti őt.

A sorozatgyilkos azonban nem hagy békét Annának, mindig a sarkában van, hogy bántsa, miközben az áldozatok száma egyre csak nő. Anna bár sikeresen felülkerekedett a bántalmazóján, mégse nyugodt, állandó félelemben él továbbra is, és próbál tovább nyomozni a holttest után.

Folytatás a tovább mögött.

A film közepére a cselekmény fő szála befejeződik, a további történetvezetés már Anna belső személyisége, és új viselkedési formája kerül előtérbe. Anna komoly változásokon megy keresztül a sokk után, szőke parókában járja a város utcáit, megpróbál újra testileg-lelkileg férfival ismerkedni, és látszólag kezdi visszaszerezni igazi nőiességét, amit brutális módon a bántalmazója elvett tőle.

Azonban Anna retteg, mert a férfi továbbra is zaklatja őt, és nem tud szabadulni Anna ezektől a benyomásoktól. Mindenféleképpen véget akar vetni ennek, és ahogy az elszenvedett történteket próbálja feldolgozni a lelkében, úgy változik a viselkedése is.

Az egész film egy nagyon erős pszichológiai horror. Tele van lélektannal, a megerőszakolt nő kálváriája, hogyan próbál megszabadulni az emlékektől, a tettestől, a nőiességétől, hogyan próbálja ezt újjá építeni, és önmagát, belső személyiségét és külsejét igyekszik teljesen átformálni egy traumatikus eset után. Mélyebben értelmezve a pszichológia vonalat, ilyen hatások, amik érik az embert, mindennek meg van a következménye, a belső személyiségünk egy részét formálja, akár drasztikusan is. Jelen esetben Anna teljes személyiségét tönkretette ez az eset, és elvesztette önmagát.

A film egy erőteljes csavarral zárul, igazából lehet ezt-azt sejteni a végkifejletből, de Argento gondosan ügyelt arra, hogy mindig elterelje a néző gondolatait, és meglepetést okozzon a végső megoldás. Mindenesetre a film vége igazán drámai, és megható a többi Argento filmhez képest, de nem szeretnék előre elmesélni minden érdekességet.

Argento ezt a filmet karrierje mélypontján készítette, a Trauma bár gialloként megállja a helyét, nincs a legjobb filmjei között, és A Stendhal szindrómával bár felélénkítette egy kicsit a hírnévét, nem okozott óriási sikert.

A közel 120 perces film nem mondanám hogy teljesen rabul ejti a nézőket, ha valaki tud azonosulni nem szó szerint persze, illetve nagyon beleéli magát a filmbe, akkor nagyon élvezheti a pszichológiai mélysége miatt. Egyik szindróma követi a másikat, és tulajdonképpen ahogy ez meglátszik is, Anna nagyon érzékeny a külső ingereire, és több betegsége is van, amiket láthatunk megnyilvánulni is. Így lényegében egy testileg-lelkileg meggyötört, sebzett nő jellemtorzulását látjuk.

Argento a főszerepre az akkor még igencsak fiatal lányát, Asia Argentot választotta ki, aki személyes véleményem szerint nem volt ideális erre a szerepre. Kedvelem Asia játékát, de ide nem egy ilyen fiatal lányt kellett volna választani, esetleg talán csak a sebezhetőség miatt hagyhatjuk igazán jóvá ezt a döntést, de Anna karaktere idősebb korosztályban erősebb, stabilabb, sokkolóbb megoldás is lehetett volna. De hát az apa-lánya kapocs is sérthetetlen, ahogy a Traumában, itt is együtt dolgoztak, ahogy még egy jó pár filmben ezt láthatjuk is.

Argento kicsit más megoldást választott ennél a filmjénél, a gyilkos kilétét máshogyan ábrázolta, de az igazi Argento-stílus megmutatkozik, a közeli véres brutális, valamint élénk színes képsorok itt is hemzsegnek.

A nyitójelenet volt talán a legszínesebb, legfantáziadúsabb nyitány a filmjei közül, amikor megelevenedett a festmény, és a maga véres horrorjellegét is magában hordozta, ahogy a betegség hallucinációit is. Viszont ami miatt jár a rossz pont, az a CGI, valami borzalmas, ahogyan azt alkalmazták, ráadásul feleslegesen. 

Kötelező megemlíteni azt is, hogy a zene komponálásáért ezúttal nem a Goblin a felelős, hanem a világhírű Ennio Morricone, és fantasztikus aláfestése is lett a produkciónak. Ami viszont idegen és nem szimpatikus legalábbis számomra, hogy egy igen véres megerőszakolásos jelenetet a saját lányával forgat le, aki még igen fiatal. Ez a kissé gore típusú pornóba illő jelenet lényegében a központi jelenet, ami Anna személyiségét meghatározza, így nem csoda, ha hangsúlyozva van. De mindezt igyekszik ellensúlyozni az, hogy a pszichológiai mélységeket is kiemeli, ami jobbá teszi, az amúgy nem középkategóriás, de nem is zseniális művet. 

7/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.