A Kristálytollú madár Dario Argento "állat-trilógiájának" első darabja - készített három egyedülálló giallot, amelyek címében különböző állatnevek szerepelnek, és ez a film időrendben a trilógia első része.

Sam Dalmas amerikai író Olaszországban tölti idejét, hogy ihletet szerezzen új könyvéhez. Egy este azonban tragikus gyilkossági kísérlet szemtanúja lesz, amikor egy nőt leszúrnak egy galériában. A hölgy életet Sam közbelépésével sikerül megmenteni, azonban ennek ellenére hősünk lesz az első számú gyanúsított, valamint a valódi gyilkos is őt akarja elsősorban elkapni. Sam és Morosini felügyelő együtt próbálják meg kitalálni, hogy ki lehet az elkövető, és miért pont nőket gyilkol le brutális módon.

Az író a történtek miatt nem utazhat haza Amerikába, így párjával, Juliával maradnak az országban, és elkezd nyomozni az ügyben, ez pedig elvezeti őt egy sokatmondó festményhez. Valamint olyan hangfelvételek is kikerülnek, amik még a rendőrségnek is nagy fejtörést okoz, de Sam tovább folytatja a nyomozást a rendőrökkel párhuzamosan.

Folytatás a tovább mögött.

Sam is, ahogy Argento legtöbb férfi főhőse, egy művész, és rögeszmésen ki akarja deríteni, ki a gyilkos. Hősünk párja támogatja az életveszélyes "küldetésében", még ha sokszor vitatkoznak is, az összhang jelen van, és ettől alakul ki az erős kapocs, ami a végig megjelenik.

Argento korai szakaszának egyik alapköve ez a darab, itt mutatkozik az a műfaj, ami manapság is számtalan krimit és thrillert is jellemez. Ebben ahogy a későbbi munkáin is meglátszik, rengeteg stílusjegy és forgatókönyvi megoldás jelenik meg: az állatmotívum, a művészet kulcsfontossága (író főhős, festmény szerepe jelentős), női szereplők fontossága, rendőri nyomozás hangsúlya, a főhős kényszeres gondolkodása, hogy mit is látott igazán az eseten.

A gyilkos fekete kesztyűt visel, ez szinte állandó jellemvonás. Argento pedig remekül ért a feszültségkeltéshez, ami olykor a legváratlanabb pillanatokban jelenik meg, szerencsére tényleg a meglepetés erejével hat egy-egy képsor, ezért is az egyik legjobb horror rendezők között tartják számon.

Nekem ez a filmje leginkább a Mélyvörös és A Stendhal szindróma elődjének számítana, vagyis a későbbi filmjei jóval kidolgozottabbak, de ez a mű is a maga korában egészen jó. Legfőképpen a rendezői megoldások, a remek kamerafelvételek, mélység - távolság térbeli kiemelése, ez mind-mind olyan eszköz amit az olasz mester bátran használ, és emiatt olyan kedvelt is. Mindehhez hozzátartozik Ennio Morricone zenéje is, ami csak emeli a színvonalat. Színészi játékban nem látunk lenyűgöző produkciót, de az összkép dicséretes.

Késő esti kikapcsolódásnak igencsak jó, aki ismeri Argento munkásságát nem fog igazán meglepődni a cselekményen, amolyan véresebb, izgalmas krimi, így 6 pont jár neki.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.