A líbiai születésű Don Coscarellit talán senkinek sem kell bemutatni, a blogon az Agyrém/Fantazma tetralógiával például korábban foglalkoztunk - első, második, harmadik, negyedik - illetve a legutóbbi John Dies at the End is felbukkant már nálunk.

A Bruce Campbell hét kapcsán pedig egy 2002-es filmjéről is beszélni kell, ami igaz, hogy nem feltétlen horror, de azt hiszem a blogon helye van. Több okból is: egy részt ugye az említett két emberke miatt, valamint azért, mert a sztoriban egy kis horrorvonulat is helyet kap.

Történetünk főhőse Elvis Presley, aki él és majdhogynem virul is - bár eléggé aggasztja a pöcsén lévő kis gennygóc - és egy idősek otthonában tölti mindennapjait. Az ottaniak persze Sebastian Hoff-ként ismerik, hiszen annak idején, amikor megunta azt, hogy ő Elvis Presley titokban átadta a helyét egy imitátornak és a sztori szerint utóbbi volt, aki meghalt, az igazi Elvis pedig nem akarta visszakapni a helyét és örült a békességnek.

Öregkorára azonban egyedül és lerobbanva került be a történet helyszínéül szolgáló idős otthonban. Az élet nem túl rózsás a falak között, hiszen a bentlakók meglehetősen az életük végén tartanak, amelynek legékesebb bizonyítéka, hogy naponta jönnek a hullaszállítók a földi maradványokért.

Egy éjszaka azonban fény derül, a helyszín ellenére azért mégis csak szokatlannak nevezhető rohamos elhalálozásokra, ugyanis egy feléledt múmia szedi az áldozatait, aki az öregek seggén keresztül szívja ki az életerőt. Elvis pedig egy barátjával megpróbál pontot tenni az ügy végére.

A tovább mögött folytatom.

Őszintén szólva elég sokáig ódzkodtam attól, hogy megnézzem ezt a filmet, mert habár Coscarelli munkáit bírom, Campbell-éit pedig ha lehet akkor még jobban, de valahogy nem győztek meg, hogy nekem ezt látnom kell. Azonban, mint oly sokszor most is kiderült, hogy jó nagy barom voltam.

Tény, hogy a Bubba Ho-Tep nem horror, inkább egy mókás kis film, remek színészi teljesítményekkel, legalábbis, ami Bruce urat és Ossie Davis-t illeti.

Előbbi remekül hozza a megkeseredett Elvist, míg utóbbi a hibbant öreget, a közös jeleneteik pedig remekül sikerültek, a humor pedig ha nem is az a hangosan kacagtatós fajta mégis sokszor ad okot a mosolygásra és azért tény, hogy Coscarelli ebben ügyes szokott lenni, tehát nem meglepő.

Eléggé low-budget alkotásról beszélhetünk, de egy ilyenbe nem is kellenek hatalmas és drága petárdázások vagy effektek, sőt a stáb igyekezett spórolni is, ezért fordulhatott elő az, hogy annak ellenére, hogy kvázi egy Elvis filmet láthatunk még sincs egyetlen dal sem a királytól - drága lött vóna, így indokolt Coscarelli - ahogy például az Elvis-maraton címszó alatt látható bejátszások sem valódiak - az is drága lött vóna.

A rendezés mellett a forgatókönyv is a líbiai úr munkája, bár érdemes tudni, hogy alapjául egy Joe R. Lansdale novella szolgált - sőt ha már érdekességek, akkor itt jegyezném meg, hogy ugye Don bácsi A horror mestereiben is kapott lehetőséget az Incident on and Off a Mountain Road című epizódban bizonyíthatott, ez szintén egy Lansdale történet film változata.

Ez a remek kis múmiás-Elvis történet pedig jó ötlet lehet késő délutánra, amikor az ember nem feltétlen egy über-fasza filmet akar, hanem csak olyat, ami szórakoztat, egy kicsit vicces és nem baj, hogy nem pörögnek benne úgy az események, mint egy Die Hard filmben. Ez esetben a Bubba-HoTep egy jó választás lehet.

Én 7 ponttal jutalmazom, valószínűleg sosem nézem újra, de egyszer érdemes volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.