Folytatásokat készíteni nem mindig hálás feladat. Ez sajnos egy olyan műfaj, ahol egyszerűen elkerülhetetlen az előző résszel való úton-útfélen történő összehasonlitgatás. Így, aki folytatás készítésére adja a fejét, nem sok lehetőséggel találja magát szembe.

Vagy az előző rész vonalát viszi tovább, vagy megpróbálja az adott franchise univerzumát egy kicsit kiszélesíteni és továbbgondolni és új elemeket belevonni.

Természetesen ettől azért lényegesen több lehetőségük van a filmkészítőknek, de ez a két irány is rengeteg mellékágat foglal magába. Mindkét fő csapásnak megvannak a maga előnyei, a hátrányai és a buktatói is.

Mai filmünk, úgy gondolom a második irányt választotta, és első megnézés után azt kell, hogy jól is tette meg nem is.

A film világában 5 év telt el Freddy első őrjöngése óta, az Elm utcában béke uralkodott, amíg egy új család oda nem költözött Nancyék egykori házába… Jesse-t (Mark Patton) már a kipakolás és beköltözés időszakában is rémálmok gyötörték, melyeknek központi figurája egy csíkos-piros pulcsis, kalapos figura…

Folytatás a tovább mögött.

A Rémálom az Elm utcában 2 egészen pontosan kettő szinten működik.

Az első szint, aminek a boncolgatásával bátorkodok kezdeni, az a szint, ahol jómagam, a naiv, de kritikus néző igyekszik színészi játék, történetvezetés és úgy egyáltalán horror-szempontok szerint értékelni a filmet.

A második szintről, pedig egyelőre nem rántanám le a leplet, maradjon rejtély még egy darabig.

Első benyomásaimat a filmről röviden két szóban tudnám összefoglalni: nagyobb és jobb. Freddy karakterében sokkal több élet - ergo, sokkal több gonoszság - van, a színészi játékok hitelesebbek, Freddy felbukkanásai sokkal hatásosabbak, mondhatni, epikusabbak.

Érdekes adalék, hogy ehhez a filmhez Wes Craven nem akarta a nevét adni, több dolog miatt is, először is azért, mert Freddy ebben a filmben csak félig-meddig jelenik meg az emberek álmaiban gyilkosként, ezúttal egy másik utat választott. Craven szerint ezzel a karaktert a lényegétől fosztották meg.

Főszereplőnk, Jesse testét használva kíván visszasompolyogni a túlvilágról egy újabb jó kis vérengzésre. Így minden egyes gyilkosság után kérdőjelekkel hagy minket a film maga mögött, hogy ezt most valójában Jesse követte el, vagy inkább Freddy?

Ami nekem személy szerint tetszett ebben a részben, az az, hogy a szerelmi szál egy picit…hogy is mondjam…hatásosabban jelenik meg itt, mint az első részben. Sokkal hihetőbb a dolog, sokkal több dráma van benne, érezzük egy kicsit Jesse vadonatúj barátnőjének csöppnyi drámáját, ahogy egyre többet és többet lát párocskája legalábbis ijesztő átalakulásából…a körülötte gyülekező halálesetekről már nem is beszélve.

Robert Englund ismét kitett magáért, minden egyes alkalom, amikor megjelenik a vásznon, garantáltan emlékezetes marad, minden egyes megnyilvánulása instant aranyköpés, a „You are all my children now”-jelenet a film egyik csúcspontja számomra.

Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni sajnos amellett sem, hogy ebben a filmben mintha elfelejtették volna Freddy lényegét, ami az, hogy áldozatait azok rémálmaiban aratja le. Itt mindenféle gond nélkül kilép a való világba, egész embertömegek számára látható, akik egyértelműen ébren vannak, szerintem ezzel egy kicsit elvették a karakter élét.

Ami viszont igazán jó a filmben az az, hogy állandóan kétségben tartja a nézőt, hogy igazából tényleg Freddy-e az, akitől félnünk kell, vagy talán Jesse?

Itt akkor rátérnék egy kicsit a film második, rejtettebb szintjének tárgyalására. Őszintén megvallom nektek, a film első megnézése után ez a 2. szint nem fedte fel magát számomra, sokkal inkább akkor kezdtem el rajta gondolkozni, miután egy kicsit utána olvastam a produkciónak. Ez felnyitotta a szememet, ugyanis rengeteg videó, írás, sőt egy interjú magával Robert Englunddal megmutatta, hogy ennek a filmnek van egy homoerotikus vonulata is.

Na, most ezen le lehet állni vitatkozni, hogy egyáltalán ez a kérdéskör mit keres egy Rém álom az Elm utcában-filmben, meg hogy egyáltalán van-e értelme, de tény, hogy ott van. Megvallom nektek, magam sem nagyon értem, hogy miért érezték relevánsnak ezt a témát, de attól még ott van.

Érdemes ezzel az információval a birtokunkban még egyszer megnézni az alkotást, ugyanis sok mindenre választ ad ez a megközelítés, Jesse minden ízükben feminin megnyilvánulásain túl arra is, hogy miért pont benne lakik Freddy és miért őt használja fel, mint eszközt a gyilkosságaira. Vagy egyáltalán, hogy miért Mark Pattont választották Jesse szerepére.

Nem mennék bele abba, hogy a téma beemelését mennyire tartom jó ötletnek, ezt mindenki döntse el maga, én részemről ennek a bele- és átgondolása nélkül is élveztem a filmet, de azt meg kell hagynom, hogy ez az újfajta megvilágítás számomra érdekesebbé tette, mert érezhető, hogy a készítők a slasherkedés mellett akarnak mondani is valamit.

Apróbb logikátlanságok kötelező mennyiségben fordulnak elő, engem elgondolkodtatott egy kicsit, hogy miért robban fel csak úgy magától egy papagáj, vagy hogy miért van az, hogy Freddy híres pengéit néha kesztyűn viseli, néha meg az ujjai alól nőnek ki, de hát ki vagyok én ahhoz, hogy ezeket érteni akarjam.

Mindent összevetve, egyet kell értsek Wes Cravennel abban, hogy ez a film valóban más irányt vett, mint amit az első részben láthattunk, de ez egyáltalán nem tett neki rosszat. A rejtett mondanivaló pedig egy egészen érdekes köntösbe bújtatja a produkciót, azoknak, akik erre nyitottnak érzik magukat. Akik meg nem, azok sem fognak csalódni, mert ez a produkció minden szempontból magas élvezeti értékkel bír.

Megnézésre javaslom!

8/10 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.