Kairo (2001)
Gondolatok egy félelmetesen gyönyörű film margójára
Nagyon nehezen sikerült összeraknom ezt az írást. Már, ha egyáltalán összejött. A legtöbb esetben viszonylag könnyedén írom le, vagy mondom el élőben gondolataimat, legyen szó szinte bármiről, azonban a most következő filmbemutató komoly kihívás elé állított: anno, még vendég postként kívántam publikálni itt a blogon, heteket küzdöttem vele, át- és újraírtam, törölgettem-átfogalmaztam, ide-oda pakoltam a bekezdéseket. A legnagyobb problémám mégis az volt vele, hogy sehogyan sem akart összeállni egésszé. Ha egy átszerkesztést követően újraolvastam, mindig úgy éreztem, hogy továbbra is egy keszekusza iromány terpeszkedik a képernyőn.. Biztos vagyok benne, hogy a végleges (van ilyen?) változat sem nélkülözi ezeket a hibákat. Mentségemre legyen mondva, hogy egy olyan, meglehetősen „nehéz” alkotást vettem górcső alá, ami még a megtekintése után hetekkel is itt marad, új gondolatokat generál, legalábbis velem ez történt. Így aztán, a sokadik átszerkesztési kísérletet követően feladtam a szokásos terminológiát, elmarad a részletesebb történet-ismertetés, egyszerűen megpróbálom leírni, hogy milyennek láttam a filmet. Akit érdekel, úgyis megnézi, amit szívből ajánlok is. No, de további magyarázkodás helyett vágjunk inkább bele a közepébe!
2001-et írunk. A J-horror ekkorra már szinte mindent (sőt, talán többet is) megmutatott a világnak, ami ebből a műfajból kipréselhető. Láttunk már számtalan sötét, barnás-szürkés-kékes képkockát, fekete hajú szellemlányokat, hirtelen, nagy robaj kíséretében elénk ugró démonokat. Elkészült a Ringu, a Ju-On, s lassacskán jönnek a hollywoodi rimékek is, szóval a nézők szépen lassan kezdenek eltelni a témával, miközben persze a világ különböző pontjain, rajongók szinte vallást gyakorolva imádják ezeket a mozikat. Nos, ebben az időszakban készítette el a Kairo-t Kiyoshi Kurosawa. Termékeny rendezőként tartják számon, viszont az is igaz, hogy műfaj és minőség tekintetében eléggé szélsőséges skálán mozog, már, ami az elkészült celluloid szalagjait illeti. Vajon, ezúttal sikerült-e maradandót, eredetit alkotnia és kilépnie az átlagrendezők népes táborából? Katt a tovább gombra, remélhetőleg kiderül!
Kétségtelen tény, hogy az ázsiai emberek teljesen másként viszonyulnak dolgokhoz, beleértve a szellemvilágot is. Erősebben hisznek a megfoghatatlanban, mint mi itt, Európában. A mozgókép iparuk sem kivétel ez alól, ráadásul a témával foglalkozó filmek tucatjai készültek az utóbbi években is. A művészek eltérő módon ábrázolják a túlvilágot. A minőség persze ingadozó, de tény, hogy képsoraikkal gyakran úgy hatnak ránk, hogy legrejtettebb félelmeinket jelenítik meg, olyanokat is, melyekre legtöbbünk gondolni sem mer. Pedig, a dolog érdekes. Mi lesz az elhunytakkal földi létüket követően? Itt vannak körülöttünk? Van ugyan egy határ, amit csak ritkán lépnek át, mégis, gyakran érezhető a jelenlétük. Tovább gondolva ezt, vajon ők is sokasodnak, az elhunytakkal „bővülve”, vajon egyre többen lesznek odaát? Esetleg, túl is csordulhatnak? Egyáltalán, hogyan, miként létesítenek velünk kapcsolatot, milyen „csatornákat” használnak erre a célra? Mit akarnak és miért? Gonoszak?
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresik a választ a filmben szereplő fiatalok. Azonban, ez csak első blikkre tűnik így. Véleményem szerint, Kurosawa ezúttal egy igazi, társadalmi kritikával kibélelt, filozofikus gyöngyszemet alkotott. Maga a sztori akár szokványos is lehetne, hiszen emberek halnak meg váratlanul, rejtélyes körülmények közt, aztán még el is tűnnek, miközben a szellemvilág a 21. század technikáján keresztül üzen: „itt vagyunk, akartok velünk találkozni?”
Aztán, van az a furcsa, segítségért könyörgő hang a telefonban (ez egyébként egész egyszerűen zseniális, szerintem minden, a sztorira jól ráhangolódott nézőt kiveri tőle a víz), a szokásos titkos szoba, ahová nem szabadna belépni. Ezt követően a film valamiféle pre-apokaliptikus történetté alakul, s a lassan lángba boruló, pusztuló nagyváros képeivel, sorsukat, a kiutat kereső emberekkel búcsúzik a nézőtől. Láttunk már ilyet.
Azonban ez most mégis, valami egészen más. Viszonylag lassan, de biztosan bontakozik ki a Kairo valódi mondanivalója, mely nem ragad le a keleti kultúránál, az ottani viszonyoknál, hanem nagyon is egyetemesen próbálja ábrázolni a 21. század egyik nagy veszélyét, ami sokak szerint, hosszú távon akár az emberiség teljes kihalásához is vezethet.
Azt gondolom, ez az egyik legnyomasztóbb történet, amivel valaha találkoztam. Megtekintése egyszerre volt szép és borzongató érzés, gyakran lett libabőrös a karom, száradt ki a szám, pedig tulajdonképpen semmi nem indokolta: Nincs benne egyetlen hirtelen megjelenő, ronda, életünkre törő szellem, váratlan hanghatás, vagy más, olcsó ijesztgetés. Nem ölnek halomra embereket, folyik patakokban a vér. És a képsorok közt mégis ott bujkál a rettegés. Magányunk, elszigeteltségünk már-már analitikus bemutatása, a számítógépük, a WEB átláthatatlan hálója mögé rejtőző fiatalok, az elidegenedő, megszűnőben lévő emberi kapcsolatok, az egymáshoz már nem szóló humanoidok látványa egyrészt félelmet sugároz, miközben Kurosawa képsorai mégis mágnesként vonzzák a tekintetünket. Szinte hipnotizál bennünket lassú, fakó képsoraival, maguk elé meredő, látszólag cél nélkül bolyongó szereplőivel és sajátos aláfestő muzsikájával. De a szándékosan életlen, már-már szépiába hajló képek, a piros szigetelőszalaggal körberagasztott ajtó, a sípoló, modemes interneten keresztül üzengető holtak, a rendre egyedül utazó, dolgozó, kóborló férfiak és nők csupán szimbólumok. Itt bizony önmagunkat, sorsunk nem éppen kedvező alakulását nézhetjük, kvázi kívülről. Mit mondjak, nem egy szívderítő látvány. A rendező hihetetlenül szuggesztív hatást ér el minimál beállításaival: fakó képek, sötét tónusú ruhákba bújtatott, mozdulatlan magányos, szomorkás figurák, kihalt, néma város. Nem tudom, hogy szándékos-e, de a fiatal, ismeretlen színészek kifejezetten jól illenek a történetbe, bizonytalanságaik, mozdulataik, mimikájuk csak ráerősít arra a hangulatra, ami amúgy is meghatározza az egész művet. Ide kapcsolódik, hogy 2006-ban elkészült a szokásos, hatalmas költségvetésű amerikai remake, Wes Craven forgatókönyve alapján. Azt üzenném Hollywoodnak: a kevesebb bizony néha több.
Ne felejtsük el azt sem, hogy a Kairo még az internet egy teljesen másik korszakában készült. Mégis, talán aktuálisabb, mint valaha. Facebook? Twitter? Fórumok ezrei? Ezek éppen csak a fasorban voltak akkoriban, a rendező mégis remekül, nagy jövőbelátó képességgel megáldva mutatja meg civilizációnk egyik legnagyobb – létező - veszélyét. Tényleg ilyen lenne, lesz a jövő? Magányos és elszigetelt. Többször elhangzik ebben az írásban. Azt hiszem, ez a két kulcsszó, ami a mai társadalom egy jelentős részét egyre jobban jellemzi és amiről ez a film is szól. Hiába az egyre több kommunikációs - és egyéb - lehetőség, sokunk mégis Robinsonként elzárva él, saját életének lakatlan szigetén..
Kiyoshi Kurosawa több alkalommal nyilatkozta, hogy néhány filmjében nem véletlenül lebegteti meg az emberiség, a civilizáció teljes pusztulását. A többség számára ez több, mint ijesztő. Azonban lehet akár tiszta lap is. Egy új kezdet.
Talán igaza van.
9/10
Címkék: 2001 japán film 9/10 ajánlókA bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Tetsu 2014.07.02. 13:50:05
www.youtube.com/watch?v=0y1DcAGHmgw
