Mindenki számára ismerős érzés a féltékenység. Alattomos, már a legártatlanabb dolgokra is felfigyel, halkan duruzsolva a fülünkbe, hogy vajon megbízhatunk-e a párunkban. Néha szemfüles barátunk, aki lebuktatja hűtlenkedő párunk, máskor pedig alaptalan vádjaival megpróbál minket elbizonytalanítani, hátha tönkre teszi boldogságunk. Ez a film a féltékenységről szól, és hogy főszereplőnk legjobb barátja ő, vagy legnagyobb rosszakarója? A végére kiderül.

Raul házassága romokban hever, amit egy téli vidéki kiruccanással próbál helyre hozni. Családjával egy eldugott kis hegyi faluban akarják tölteni a karácsonyt. A nyugodt hétvégét csak egy valaki zavarja meg: Samuel, akinek feladata ellátni a ház körüli teendőket, amíg itt tartózkodnak az alkalmi vendégek.

A fiú nagy nőcsábász hírében áll, és Raul felesége és kisfia is egyre jobban kedvelik. A férfiban fellobban a féltékenység lángja, belülről égeti, és egyre nehezebben türtőzteti magát. Emellett folyamatos rémálmok és rosszullétek őrlik fel az idegeit. Vajon képes lesz visszafogni magát, vagy szabadon engedi dühét, ami családján és Samuelen csapódik majd le? Ha végignézed, megtudod. Nagyon spoileres írás következik a tovább mögött!

Elég nagy öngóllal indít a film. Egy fazon felköti magát (az arcát nem látjuk, de nem nehéz kitalálni, ki az). És ettől kezdve teljesen kiszámítható az egész történet. Raul bekattan, és kiírtja az egész famíliáját. Pont. Az okok is csak maximum annak nem teljesen világosak az első percektől kezdve, aki nem olvasott egyáltalán utána az alaptörténetnek. Van értelme végig nézni így?

Van. Ugyanis egész jól bemutatja a film, hogy milyen fázisokon megy át főszereplőnk, hogy küzd belső démonaival, a zöld szemű szörnnyel. Vészjósló zenei aláfestés és játszadozás a hangerővel rendkívül ijesztővé varázsolja a férfi zavaros, dühödt pillanatait. Egyébként sem egy bizalomgerjesztő figura, simán kinézném belőle, hogy nap, mint nap aprítja az asszonyt meg a gyereket csak úgy kedvtelésből, de ezekben a jelenetekben a rendező kitűnően teremtett valamilyen megmagyarázhatatlan légkört, amelyben érződik az elemi, ősidőktől fogva bennünk lévő gonoszság.

Egy idő után egyre zavarosabb a sztori, érezhető, hogy Raul egyre jobban bekattan és sajnos már előre sejtettem mi lesz a fináléra szánt „oltári nagy csavar”: a férfi tudathasadásban szenved és már rég lemészárolt mindenkit maga körül. Párszor már leírtam, hogy kb. 1960-ban a Psycho-ban még ez ütős volt, de azóta inkább már csak szánalom az ilyen befejezés. Ráeszmélhetnének végre a forgatókönyvírók is erre. Bár a La Sendát kevésbé baszták el ezzel, mint mondjuk a Magasfeszültséget vagy a Hipnos-t. Viszont még egy apró csavarral megörvendeztetett a film a stáblista előtt, amire tényleg nem számítottam! Ez jó pont!

Mindenesetre Miguel Angel Toledo nem égette le magát ezzel a filmmel, tisztességes munkát csinált első rendezésként. A színészek elég élettelenül játszottak végig, sokuknak ez volt az első szereplése kamera előtt. Egyedül Raul karaktere volt kivétel ez alól, de ő is csak külseje, mélyen ülő, apró fekete szembogaraival tudott hatást elérni, nem pedig a tehetségével.

Kiszámítható, nem túl mozgalmas, de elsősorban a zenének köszönhetően mégis hátborzongató alkotás. Egy próbát megér. 5 pontot adok rá.

A feliratot köszönjük Pedronak!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.