Ne haragudjatok, hogy csak most tudtam utolérni magam és összeszedni néhány értelmes gondolatot erről a részről. Tudom, hogy többen bizonyára már láttátok, lehet, hogy nem is egyszer ezt az epizódot, de aki esetleg még nem iktatta be a menetrendjébe, azoknak jelezném, hogy a tovább mögött spoileres értékelés következik!

Először is: ez egy remek rész volt! Mérföldekkel jobb, mint az előző és bár a pilot epizód újszerűségéhez nem tudott felnőni, mégis remek bő negyven percet okozott nekem.

A Hannibal receptje lassan körvonalazódni látszik: kell egy remek gyilkossági ügy, néhány kiváló dialógus és egy csipetnyi színészkedés. Merthogy ez a rész nálam most minden hozzávalóban megvolt, méghozzá ideális keverésben. Nem volt sem túl sós, sem sótlan, pont jó.

Az ügy valami veszett elborult volt az országos tévécsatornák mércéjéhez mérten. Már-már American Horror Story magasságokban jártunk: adott ez az Angyalcsináló, akinek az agyában a rák annyira elburjánzott, hogy mindenhol démonokat lát. Olyan embereket, akiknek a lelkét meg kellett menteni, egy magasabb dimenzióba helyezni. A megvalósítás pedig egészen brutálisra sikeredett!

Az egész epizódot a rák és annak hatásai lengték körül, ennek a hangulata pedig érthető módon rányomta a bélyegét az epizódra. Nagyon érdekes volt látni, ahogy a főbb karakterek – Will és Hannibal – most inkább beolvadnak a háttérbe és onnan segítik a történet további előre gördítését.

Azért kíváncsi vagyok, hogy Hannibal tulajdonképpen mire is játszik, mert erőteljesen szeretné felgyújtani azt a gyenge pilléreken álló fahidat ami Will Graham és Jack Crawford között van. El akarja idegeníteni őket egymástól? Féltékeny a kapcsolatunkra? Esetleg csak magának akarja Willt és az ő egyre jobban elboruló világát?

Apropó Jack. Nagyon nagy piros pont az íróknak azért, hogy végre kezdtek valamit Laurence Fishburne karakterével és színész kvalitásaival. Ideje volt már, hogy ne csak töltelékfiguraként lézengjen a történetben, ne csak mondjon párat és ennyi volt, hanem rendesen történjen is vele valami érdekes. és hát történt is. Klasszikus módszerrel operálva egy válságban lévő magánéleti szálat hívták segítségül. Laurence Fishburne pedig remekül bánt azokkal a játékpercekkel, amiket kapott. Torokszorítóan érzelmesre sikeredett a feleségével folytatott párbeszéd, amikor Bella végre színt vallott neki és elmondta, hogy negyedik fázisú tüdőrákos.

Azért is örültem ennek, mert így Will Graham és Hugh Dancy, ha egy leheletnyit is, de a háttérbe került. Félreértés ne essék Hugh Dancy a Hannibal egyik legjobb színésze, élvezet is nézni amit csinál, de mint az előző kritikában is írtam: kezd túl sok lenni belőle. Kezd önismétlővé válni a dolog, s bár nagyon érdekes, ami Will fejében zajlik, és ami egyre erősebb és sötétebb lesz, jól esett most kicsit másra koncentrálni, más életébe is belepillantani.

A nézettségről ellenben nem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni: sajnos a Hannibal nagy bajban van. A szériát sugárzó NBC hamarosan nyilatkozik a sorozataival kapcsolatban, abban az értelemben, hogy melyiket fogja berendelni és melyik nem. Remélem, hogy a Hannibal túlélő lesz. Mindenestre engem a minőség, a történetvezetés, a karakterfejlődés az, ami jobban érdekel. Egyelőre úgy érzem, kezdünk a jó úton haladni! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.