A gyereksírás olyan dolog, ami mindenkiből azonnali hatást vált ki. Ez a hatás nemtől, kortól, élethelyzettől függően teljesen eltérő lehet, és persze attól, hogy a "befogadó" szülő-e vagy sem. Már csak ettől is érdekes java részt erre alapozni egy filmet, pláne egy misztikus pszicho-horrort. Megszokhattuk, hogy Ázsiában egészen másként szemlélik a feszültség és a stressz témakörét alapból az életben is, a filmvásznon pedig talán ennél is eltérőbben. Csupán a félelmeinkre hatást gyakorolni semmiség, keleten szeretik az idegeket is bevonni a játékba, a játékszer jelen estben pedig a kólika, amit a csecsemőknél leginkább hasfájós sírásként lehet értelmezni.

A fiatal thai pár, Phare (nő) és Pong (férfi) gyermekáldás elé néznek. Nem várt dologról van szó, de Pong kisebb bizonytalansága után végül összeházasodnak és a srác egyedül élő édesanyjához költöznek. Kisebb gondokat leszámítva a gyermek érkezéséig minden rendben halad, a magzatvíz elfolyta után viszont az életük mondhatni pokollá változik. A meglehetősen furcsa szomszéd nő, Benn, titokzatos és kegyetlen halála csak az első a sorban, ahogy a kis Pan nő, egyre több megmagyarázhatatlan eset rázza meg a párt, miközben a baba végeláthatatlanul sír és sír.

Az orvosok csak az említett kólikával tudják magyarázni a dolgot, és nyugtatnák a szülőket, hogy a baba amúgy teljesen egészséges. Testileg talán az is, de valami van körülötte, vagy éppen benne, valami természetfeletti, ami az anyát még inkább félelemmel tölti el, mint a puszta sírás. Eleinte azért csak őt, mert ahogy lenni szokott, Pong sokáig dolgozik és részben a sírás miatt is kimarad a család életéből, amíg saját maga meg nem tapasztalja azt a csontig ható érzést, amitől Phare napról napra egyre jobban szenved. Kétségbeesésükben a nagymama javaslatára egy szerzeteshez viszik a csecsemőt, aki azt a tanácsot adja, hogy ne vegyék le róla a szemüket, amíg Pan túl nem lesz az első születésnapján. A gyermekkor korai szakaszában a lélek átmeneti állapotban van múlt és jelen között. Ha az a múlt, amit a született lelke hordoz, gonosz volt, akkor az negatív kihatással lesz az első évre is, méghozzá egyre nagyobb erőkkel, ahogy az újszülött halad az életre való teljes felkészültségig.

Folytatás a tovább mögött.

Az úton a határt jelentő nap felé nem pusztán a mindennapos rettegés vezeti a fiatal párt, hanem a tragikus halálesetek is, amik kiszámíthatóak, de mégsem. Ez alatt azt a fura instabil szerkezetet értem, ami a szálat alkotja. Néha meginog és várjuk a sokkoló képeket, de aztán helyre billen, majd újra mozdul egyet, hogy ismét várjunk valamit, de igazából már mi sem tudjuk, hogy mit. Persze ezekkel a mozzanatokkal a komolyabb kiteljesedésnek szokás megágyazni, csakhogy jelen esetben inkább bizonytalanság sül ki a dologból, mintsem a kívánt feszültséggel való játék.

Ettől aztán az alkotás legnagyobb hibája is előkerül, az unalom. A lehetőségek adottak voltak a készítők előtt, hogy az inkább Ázsai horror-másodvonalba sorolható film helyett valami különlegeset alkossanak, de nem tudtak élni vele. A rémálmok például kiválóak lettek volna az építkezésre, de nem tudták őket eléggé érdekessé tenni. Valamilyen módon nem ártott volna azokat egy kis körítéssel is ellátni, nem csak úgy bedobni találom módra és ráadásul azonnal elvenni az élüket egy rossz vágással.

Különleges hangulattal szolgál azonban egy igazán bizarr jelenet, ahol Phare egy autista csoporthoz látogat, közülük is egy önmagára veszélyes férfit akar megmutatni neki a klinika professzora. Nehéz leírni ezeknek a képeknek a lelki hatását, viszont ebből is visszaránt az a kérdés, hogy ez pontosan mi is akart lenni? Az érthető, hogy mit akarnak vele elérni, de nincs eléggé beleszőve a történetbe, amúgy magában eléggé hat.

Egy piros pontot kap viszont az a lépés, ahogy a Phare és Pong közötti feszültséget bemutatják. Itt is ki-ki lendülünk egy olyan irány felé, hogy van a szenvedő egyedül hagyott anya és a félrelépő szemétláda férj, aki menekül a problémák elől, de csak a gyanúig jutunk el, szerencsére nem szándékoztak elmenni az amerikai sablonokig. A férfinak nincs miért visszatalálni a családjához, hiszen végig ott is van, nem tervezett házasság és gyermek ide vagy oda, a felelősség végig meg van benne.

De nézzük a lényeget is, azaz, hogy a rettegésből mi jön át nekünk nézőknek. Talán egy kis borsódzás a háton. Újabb hibának pedig itt a zene kerül elő, vagyis hol előkerül, hol nem. Mikor kéne nagyon elbújik és csak koszol a háttérben, mikor pedig kevésbé van rá szükség hirtelen megdörren. Pedig sokat javíthatott volna az összképen ez is.

A vér a jóleső borzongáshoz csak adalék ugyebár, azért van az is ha kivárjuk, és azért látszik, hogy a rendezőben lenne fantázia, csak ki kell forrnia magát. Patchanon Thammajira első munkája volt a Ne sírj!, azóta rendezett egy másik horrort is tavaly 3 A.M. 3D címmel (tudtommal semmi köze a 2001-es Taxisok veszélyben-hez). A színészek alakítása nem nyújt maradandó élményt, úgyhogy nem is másolgatom be ide a nevüket. Phare barátnője, az eddig nem említett Jane is csak a külseje miatt emlékezetes, már annak, aki a thai babaarc híve.

Az ázsiai filmek rajongóiban valószínűleg nem hagy mélyebb nyomot a Ne sírj!, ahogy néztem eléggé megoszlanak a vélemények összességében is, van akinek nagyon is tetszett, mások nézhetetlennek tartják. Én nem igazán követem nyomon a műfaj ezen ágát, de a végéhez közeledve már kifejezetten működött nálam a film. Ha mondjuk 80-90 perc közé szűkítik, akkor több pontot is ért volna, így 104-gyel csak 6, ami a hibákkal együtt sem kevés.

6/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.