Az eldugott kisvárosok életéről, és az ott serénykedő emberek beteg szokásairól készült filmek sorát gyarapítja a kanadai-amerikai Lélekszám 436, ez esetben nem slasher, hanem misztikus köntösben bemutatva az oda nem illő figurák okozta konfliktusokat.

Rockwell Falls lakóinak száma több mint száz éve nem mozdult el a 436-ról, ez felkelti a Népszámlálási Hivatal figyelmét is, akik Steve Kady-t küldik el az ügy kivizsgálására. A város határában Kady éppen a szemét legelteti a tájon, és főleg egy lovagló lány idomain, mikor gödörbe hajtva tropára megy a kocsija. A kis baleset rögtön megismerteti a helyiek kedvességével és ezúttal szó sincs szarkazmusról, a lakók tényleg már a kényelmetlenség határáig nyájasak. Steve persze nem ma jött le a falvédőről, gyanúját pedig - hogy itt valami nagyon sem stimmel - csak megerősíti a titkolózás és az iskolában tapasztalt oktatásként elővezetett agymosás. Ám mire rádöbben, hogy mi áll a háttérben, már ő is a város része, így menekülnie kell, ami a népnek nem igazán van ínyére.

Folytatás a tovább mögött.

Persze nem is amerikai filmről lenne szó ha nem rondítana bele Kady palacsintájába "a nő", úgyhogy baj az van bőven. Ráadásul feleségét és lányát gyászoló hősünk pont a seriffhelyettes nőjét dugja meg - mondtam én, hogy barátságos emberek ezek. A gondokat fokozza egy árva kislány, Amber is, akinek megmentése szintén Steve-re marad, mondjuk ez a csajjal ellentétben még teljesen érthető is.

Haladva a cselekménnyel a feszültség is nő, de igazán nagy horrorra nem kell számítani, inkább csak izgalmas, amit látunk. Alapból nem is illene kedvenc műfajunk filmjei közé, de azért az alaphangulat misztikus szállal és egy akasztott hölggyel kiegészítve engedi a besorolást.  

Ez a szál sokat dob is a dolgokon, bár igazán nem is tudjuk eldönteni, hogy van-e vagy nincs. Néha meggyőződésünk, hogy csak a szokásos nagy ráérésükben szektáskodó falusiakról van szó, de mindig ott van a háttérben egy különös látomás, ami pont annyi hangsúlyt kap, ami elég ahhoz, hogy ne csak erre fókuszáljunk, viszont ott motoszkáljon a fejünkben. Plusz még egy alternatív befejezéssel is feldobták a sztori ezen részét.

A történet jól lett kitalálva, a logikai felépítése teljesen kézenfekvő, persze beleokoskodni itt is tudunk, hogy mit kellett volna tennie Kady-nek, de ne hasogassuk a szőrszálakat, ismét csak egy férfi áldozatot látunk akinek az a bizonyos "p" betűs elvette az eszét.

Ha már nála tartunk, az említett dolog gazdája Courtney, nem olyan lány mint a helyiek, foglalkoztatja a külvilág, szeretne kiszabadulni az unalmas életéből, úgyhogy természetes ahogy rácuppan az első nagyvárosira, akit meglát. Mondjuk védelmére legyen még mondva, nagy merítési lehetősége helyben nem igazán van. Pasija Bobby, a nagyreményű rendőr, igazán szimpatikus esetlen figura. Ezért is oltári nagy görénység Steve-től, hogy odapörköl a szerelmének, ráadásul még el is várná, hogy megértsük. Azt lesheti, nálam leírta magát, de Bobby túl nyámnyila ahhoz, hogy beleengedjen egy tárat mikor meglátja őket a pajtában disznólkodni. Ebből is látszik, hogy a karakterek egy része pont annyira sablonos, mint amennyire a másik fele kilóg a megszokott amerikai sémából. Egy főhőst negatív dolgokkal is felruházni, vagy az elméletileg ellenséget efféle pozívabb és szánhatóbb oldalról bemutatni zavart keltő dolog lehet, de nem itt. Van még miért drukkolnunk az áldozatnak, és van miért elítélnünk az ellenséget így is.

De Bobby és Steve karakterének ezekhez szüksége van a megfelelő színészekre, és meg is találták őket. Jeremy Sisto-t (Halálos kitérő, Paranoia 1.0, Frankenstein játékai) én kiváló színésznek tartom és tökéletesen alakítja Kady-t, Bobby szerepére pedig a Limp Bizkit frontember Fred Durst nem nyilvánvaló, viszont ismét csak tökéletes választás volt. Ez volt Durst első filmes megnyilvánulása amit láttam, és bevallom, sok jóra nem számítottam tőle, ellenben percek alatt meggyőzött. A befutott zenészek, főleg a Bizkit és hozzá hasonló stílusok képviselői csak kemény fiút és "húdelaza jófejvagyok" stílusú szerepeket vállanak (tisztelet a kivételnek), mert az imidzs ugye nem sérülhet, de Frédi ennél is tökösebb volt és bevállata a pipogya parasztgyerek szerepét, le a kalappal előtte az alakításért.

Ez a thriller nem a pozitív női hősök miatt lesz emlékezetes, és nem kifejezetten Courtney miatt mondom ezt, hanem az őt eljátszó Charlotte Sullivan (leginkább sorozatokban és tv filmekben láthattuk) miatt, borzalom ahogy szenved a szerepével végig. Annyira nem lehetett kicsi a költségvetés, hogy ne találjanak megfelelőbbet, de ellenszenves buta lánynak végül is belefér.

A leginkább producerként tevékenykedő kanadai rendező hölgy, Michelle MacLaren, és a forgatókönyvet író Micheal Kingston sem tapasztalt az adott területen, de annál jobban megoldották a feladatukat, és igazából egy kellemes kis hétvégi mozit hoztak össze. A vontatott és néhol egysíkú történetvezetés miatt lehet okunk panaszra viszont, de ahogy én észrevettem teljesen hangulatfüggő ennek megítélése, esős napokon kifejezetten jólesik például. Mindennek ellenére a Lélekszám 436 elsősorban a könnyen emészthető thrillerek kedvelőinek ajánlott, de másoknak is kellemes kikapcsolódás lehet két trancsír között.

6/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.