Gyerekkorom óta szeretem Lovecraft műveit és mindig felkapom a fejem, mikor ezek vászonra vitt változatáról hallok. Így történt ez írásom tárgyánál is.

Az IMDB-n elért 7-es pontszám is bizakodásra adott okot. A film tényleg hatással volt rám. Ezt kb. úgy kell elképzelni, mintha egy óriási pofont kaptam volna. Mellesleg ennek köszönhettem, hogy valahogy ébren tudtam maradni a végéig.

Dan és Ed dunwich-i diákok, akik szakdolgozatukat okkult tudományokból írják. Minden rendben is megy kutatásukban, amíg Ed össze nem jön Asenath Waite-tel. A lány Innsmouth-ból származik, apjáról pedig furcsa pletykák keringenek.

Egy este Dan-t a rendőrségről keresik, miszerint barátjára a szabadban őrjöngött és bevitték a kapitányságra. A zavart férfi arról mesél, hogy a lány birtokba veszi a testét és szörnyű dolgokra használja azt.

Folytatás a tovább mögött.

Sajnos nehéz Lovecraft-kötetekhez jutni, így bármennyire is tisztelem a Mester munkásságát, elég kevés novelláját olvastam életem 25 éve alatt, sajna ezt sem. Habár ezután a film után kötve hiszem, hogy valaha is kézbe veszem nyomtatott formában is.

Az alacsony költségvetés meglátszik (össz-vissz százezer ausztrál dollár volt), de ettől lehetne még élvezhető. 2000-ben forgatták le és azt nem tudom a kevés pénz számlájára írni, hogy olyan színezése és képminősége legyen, mint egy nyolcvanas évek eleji kelet-európai filmnek.

Ezt még túléltem volna, de maga a történet is zavaros. Olyannyira nincs elmagyarázva semmi, hogy rengeteg dolog előtt értetlenül álltam és állok még most is, két órával a film vége után.

Lucio Fulci saját bevallása szerint A pokol hét kapujával meg akarta csinálni „a tökéletes filmet, melyben nincs logika, csak képek sorozata, de olyan képeké, melyek mindent elárulnak”. Ez többé-kevésbé sikerült is neki, mindenféle magyarázat nélkül is működött a dolog. Itt nem! Nem értem, miért nem használták ki azt, hogy az egész gyakorlatilag abból áll, hogy öngyilkossága után felolvassák Dan naplóját. Narrátorként mesélhetett volna közben valaki, így érthetőbb és élvezhetőbb is lett volna az a 72 perc, amit erre a zagyvaságra áldoztam az életemből.

Speciális effekteket is kaptunk szép számmal, ezek is a nyolcvanas évek elejét idézik. A láthatatlan lény első megjelenését jelző villanásra először azt hittem, hogy szimpla képhiba. Az volt a csúcs, mikor a vége felé sötét felhők gyülekeztek az égen. Ha nem lett volna a kettő között olyan éles szegély, még nem is lett volna olyan feltűnő, hogy nem egyszerre vették fel a hátteret és a cselekményt.

A stáb nagy részének ez volt az egyetlen filmje, de a maradék között is alig akad valaki, aki kettőnél több filmben szerepelt/dolgozott volna. Ez meg is látszik, főleg a színészek fapofáján.

Elképesztően unalmas, érthetetlen és élvezhetetlen kis költségvetésű produkció, ami 2 pontnál többet nem érdemel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.