Valdemár békésen fekszik a ravatalozóban, a hajnali nap sugaraira eszmél. Lelke éber, de teste halott, hiába próbál megmozdulni, megszólalni, nem tud. Nyugodtan fogadja a halál tényét és ezzel megteszi az első lépést a „Lényeg” felé. Következő lépésként lelke megválik testétől. Hívogatja a Hajnal, de a halott teste is meg akarja tartani, nem könnyű elszakadnia lelke hüvelyétől, de sikerül végül. Tudja, hogy egyénként megszűnik a létezése, de mégis boldogan várja, hogy beolvadjon a „Lényegbe”, a részévé váljon. Ám mielőtt ez megtörténne, mégis visszavágyik az élők közé s megsiratja elmúlt életét.

Folytatás a tovább mögött.

Érdekes történet a halál utáni életről. Sokféle „elméletet” hallhatunk erről, kezdve a mennyországgal, a reinkarnációval, és még sorolhatnám. Mindig foglalkoztatta az embert az elmúlás utáni sorsa. Mindenki másban hisz, de egy dologban megegyezünk: senki sem gondol arra, hogy tényleg vége a létezésnek. Nem tudjuk felfogni végtelent, mégsem tudjuk elfogadni a végességet. A hit, hogy a halál nem életünk lezárását jelenti, hanem egy új kezdetet, segít megbarátkozni az elmúlással. A novella elfogadással és megnyugvással indít, amely átfordul egyfajta euforikus boldogságba. De a végére csak a fájdalom és szomorúság marad, az élet utáni vágy.

Számomra elég meglepő gondolat, hogy a halál után önállóságunk megszűnik és egy épp ésszel felfoghatatlan egység részeivé válunk, amely minden földi lelket magába olvaszt.

Ha van szabad öt percetek, szánjátok rá erre a kis történetre, megéri. Semmi hátborzongató nincs benne, ellenben tökéletesen leírja, ha létezik halál utáni élet, vajon milyen érzelmi állapotokon menne át a lelkünk. 7 pontot adok neki.

A novellát ezen a linken elolvashatjátok: