Paul Sheldon híres író, a Misery-sorozattal egy életre megteremtette magának és családjának a gazdagságot. Babonából minden könyvét a Silver Creek nevű kis hegyi városban írja meg. A legutóbbi befejeztével kijelentkezik hotel szobájából és hazafelé indul. Az úton hóviharba keveredik és balesetet szenved. A biztos haláltól Annie Wilkes menti meg. A lány a házába vonszolja és ellátja sebeit, majd miután Paul magához tér, Annie elmondja neki, hogy járhatatlanok az utak és a telefonvonalak sem működnek, de megnyugtatja azzal, hogy gondját viseli, amíg csak kell. Ahogy telnek a lapok, a lányról több váratlan dolog is kiderül. Az egyik, hogy fanatikus Paul Sheldon és Misery rajongó, a másik pedig, hogy skizofréniában szenved. A csendes, mosolygós és ideálja jelenlétében szégyenlős nőnek pillanatok alatt kontrollálhatatlan dührohamai támadnak. Ép elméjét végképp elveszti, mikor kezébe kerül a legújabb Misery-kötet, amely végén szeretett hősnője meghal. Sheldon-t megfenyegeti, hogy addig nem engedi el, amíg fel nem támasztja, és meg nem írja a legújabb történetét, amelyben minden az ő kénye-kedve szerint történik.

Folytatás a tovább mögött.

Oscart nyert, ennek ellenére egyáltalán nem nevezném a legjobb King adaptációnak. Nagyszerű film, ehhez kétség sem fér, de az egészet Kathy Bates alakítása viszi a vállán, amihez a másik főszereplő, James Caan (akit a Keresztapáért jelöltek a legrangosabb filmes elismerésre 1973-ban) remekül asszisztál. Bates fantasztikusan játssza az elvakult fanatikust, aki pillanatok alatt teljesen ki kel magából. Hátborzongatóan alakítja a teljesen józan eszét vesztett nőt, emellett a félénk szerelmest, aki lányos zavarában finoman az alsó ajkába harap, miközben imádott férfijával beszél. Nem hiába kapott a legjobb női főszereplő kategóriában díjat az Oscaron, a Golden Globe-on és a Chicago-i Filmkritikusoktól is. Később a Dolores Claiborne-ben és a Végítéletben is játszott. De ejtsünk szót a stáb többi tagjáról is. A rendező, Rob Reiner (aki egy másik munkájáért kapott Oscar-jelölést) nem volt ismeretlen King számára, négy évvel a Tortúra előtt ő rendezte az Állj mellém-et, amit jelöltek szintén Oscarra. A két Oscar-díjjal is büszkélkedő forgatókönyvíró, William Goldman annyira jó munkát végzett, hogy később az Atlantisz gyermekeit és az Álomcsapdát is ő írta. Egytől egyig kiváló művészek, talán ezért is vártam volna többet tőle.

Bates a lehengerlő, nem a Tortúra, ha az összképet kell néznünk, a Halálsoron, A köd vagy A remény rabjai sokkal jobban sikerült alkotások. A női főszereplő kiemelkedő, de ezen kívül átlagos a film összes többi része, míg az előbb említett alkotások teljes egészként kiemelkedőek, nem csak egyik vagy másik részletükben.

Maga a történet a legapróbb momentumig tökéletesen kidolgozott, bár elég lassan csordogál. Szerencsére mire unni kezdenénk magunkat, mindig történik valami kifejezetten izgalmas dolog, ami ébren tartja érdeklődésünk. A befejezés meg igazán feszültséggel teli lett.

Egy-két apró logikátlanság mellett nem tudok elmenni. Az egyik, ha a seriff észreveszi  hogy az összetört kocsi ajtaját felfeszítették, akkor miért nem szól a nyomozást vezető rendőröknek? Abba már bele se menjünk, hogy a helyszínelők miért nem tűnt fel ez. Ez egyértelmű idegenkezűség, ilyen esetben nem lehet lezárni az ügyet azzal, hogy majd ha elolvad a hó, megtaláljuk. Ráadásul annyi esze nincs, hogy a környékbelieket végigjárja ezek után? 

Mindent egybe vetve nem a legjobb King-film, amit láttam, de méltán ott a helye szorosan a legjobbak sarkában, ezért 7 pontot adok neki.