John Carpenter 1988-as Elpusztíthatatlanok című filmje igazából talán közelebb áll az akciófilmekhez, de még talán a sci-fikhez is, mint a horrorhoz, ennek ellenére, viszont nem rossz, legalábbis ami az alaptörténetet illeti.

Adott egy meglehetősen hosszú hajú bácsi, aki viszont pont annyira izmos, hogy sose nézzék hátulról nőnek. Hátizsákjával járkál erre-arra és amolyan hajléktalanféle de ennél sokkal többet nem tudunk meg az elő életéről.

Egy nap az építkezésen dolgozó brigádhoz csapódik, mert neki van saját szerszáma és így utólag belegondolva, milyen rohadt perverz az az építésvezető tag, hogy a saját szerszám miatt engedi dolgozni hősünket, akit mellesleg Nadanak hívnak. A munka révén aztán egy fekete sráccal is összehaverkodik, aki elviszi őt egy lájtos gettóba, hogy majd ott éljen a többi jó pofa alakkal. 

Nada azonban nem az a fajta, aki nyugton tud ülni és hamar felfedezi, hogy a helyi templomban valami nincs rendjén, ugyanis ott egy kis csoport működik, akik a rendszer ellen lázadnak.

Tesó! Az élet egy ribanc és veled nem kúr.

Folytatás a tovább után, ott már picit spoileresebben.

A templomos "lovagok" valóban lázadók, de az izgalmas rész csak akkor jön, amikor Nada és mi nézők is rájövünk, hogy kik ellen lázadnak. Ugyanis van nekik egy ma már nem túl divatosnak tűnő napszemüvegük, amin keresztül a valóságot látják. A valóság pedig az, hogy az emberek között élnek néhányan, akik habár külsőre, speckó napszemüveg nélkül embereknek látszanak, de nem azok, hanem valami fura földönkívüliek, amolyan hullapofák. Ők azok, akik a társadalmat irányítják és igazából fogyasztásra és butulásra ösztönzik az embereket, az óriás plakátokon, az újságokon, de még a tévén keresztül is. Ezeket egyébként a szemüveg segítségével szintén látni lehet.

Nada tehát úgy dönt tesz valami jót és jól seggbe rúgja a földönkívülieket.

Szerintem zseniális az alapszitu, picit engem a Videodromera emlékeztet, de azért fontos tudni, hogy a forgatókönyv Ray Nelson egyik novellája alapján készült.
Tulajdonképpen a kapitalista rendszer kap itt egy nagy adagot és valljuk be kurva jó a mondani való, ami manapság hatványozottan aktuális.

Ennek ellenére számomra maga a film egy picit monoton volt, amihez egyébként talán a zene is hozzájárul, amit most is Carpenter szerzett. Picit lassú is volt az egész, ezáltal pedig én azt mondanám, hogy kicsit unalmas is lett. Mondjuk talán a monoton az, ami inkább jobban jellemzi a filmet, az unalmas talán enyhe túlzás.

Egy-két butaság és logikátlanság is akad, az akciók sem olyan nagyon faszán kidolgozottak, illetve van egy verekedős jelenetünk is, amit sehogy sem tudtam hova tenni. Minek az? Főleg minek olyan hosszan, talán azért, hogy Roddy Piper megmutassa pankrátor énjét, mert hogy más okból teljesen indokolatlan volt, az 100%.

Piperen kívül egyébként még Keith David (Chain Letter, A dolog), Meg Foster (The Lords of Salem), George 'Buck' Flower (A köd) és Peter Jason (Adaptáció, Az őrület torkában) látható.

Ami pedig a pontokat illeti legyen egy 6-os. Nekem valami hiányzott, plusz az említett monotonság és logikátlanságok is lehúzták picit, de bátran ajánlom mindenkinek, mert jóféle Carpenter film az Elpusztíthatatlanok is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.