Ezúttal egy olyan filmet vettem elő, ami még az előző évszázadból való, viszont már itt az elején elnézést kérnék, ugyanis megint egy zombis filmbe futottam. Egyébként, aki azt gondolja, hogy ez szándékos volt az jól gondolja, de most ilyen korszakomat élem, ígérem a következő film nem zombis lesz, hanem királylányos... haha...

 

No, amit mindenképpen tudni kell a filmről, hogy egy olasz darab, amibe egyébként francia és német segítőkezek is beszálltak, sőt a főszereplő egy angol úriember... de haladjunk szépen sorban.

 

A történet Francesco Dellamortéról szól, egy temetőőrről és igazából már a film elején beindul a "csihi-puhi", ugyanis főhősünknek gyorsan végeznie kell egy aktatáskás zombival. Hamar ki is derül, hogy barátunk temetőjében érdekes szokást vettek fel a halottak, ugyanis haláluk után 7 nappal életre kelnek és nem is túl kedvesek. Így telik hát Francesco élete, míg nem egy szép napon meglát egy gyönyörű özvegyet, akibe szerelmes lesz. A szerelem be is teljesül, ám a volt-férj, most-zombi nem nézi jó szemmel ezt az egészet és a leányzóba harap, a többit pedig tudhatjuk.

 

Valahogy így kezdődik tehát a Dellamorte Dellamore és a nagyjából 100 perces játékidő során főhősünk életével ismerkedhetünk meg és azzal, ahogy tulajdonképpen becsavarodik.

 

Az az igazság, hogy sok ajánló során előjön, hogy sablonos a történet, hogy nem lenne rossz, csak már láttuk ezerszer, viszont ezen film kapcsán ez egy pillanatra nem jutott eszembe, persze nem kizárt, hogy vannak hasonló történetek, de én még nem találkoztam velük így bátran nevezem ezt a filmet eredetinek.

 

Ebben egyébként talán az is közre játszik, hogy a forgatókönyv Tiziano Sclavi regényéből készült. Sclavival kapcsolatban egyébként megemlíthetünk egy 2010-es filmet is, ami szintén zombikkal telepakolt alkotás, a Dylan Dog: Dead of Night című alkotásról van szó, ami pedig Sclavi képregény ötlete alapján készült. 

A mostani sztorit egyébként az olasz Gianni Romoli dolgozta át forgatókönyvvé, amit aztán Michele Soavi rendezett, aki egyébként jó pár olasz filmmel tette ugyanezt, illetve láthattuk szereplőként a Zombik városában (1980) illetve a Démonokban (1985) is, legalábbis ha a horrorvonalon haladunk.

 

Aztán mindenképpen meg kell említeni még a főszereplőt Rupert Everett-et, aki szerintem zseniálisat alakít és a hátán viszi ezt az egyébként se rossz sztorit. Sőt a többi szereplőre se lehet panaszunk, jó pofa a temetőőr fogyatékos segédje Gnaghi, akit Francois Hadji-Lazaro alakít, illetve talán még a női főszereplőt emelném ki, mivel többször visszatér és van mikor látszik a cicije, ez pedig indok, őt Anna Falchi kelti életre.

 

Nekem nagyon bejött a film, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy picit sajátos, talán picit művész filmes alkotás ez, ami pár pszichológiai dolgot is feszeget, de ebbe nem is mennék jobban bele, mert ezt a szót leírni is nehéz... nem, hogy belemélyedni. 

 

A bő másfél órában egyébként poénokat is kapunk rendesen, mivel azt eddig csúnya módon eltitkoltam, hogy igazából ez egy horror vígjáték. Szóval elmosolyodni, sőt nevetni is lehet közben.

 

A biztonság kedvéért egyébként azt még így külön egyszer megjegyezném, hogy könnyen elképzelhető, hogy a Fűrészen nevelkedett nézőközönségnek nem feltétlen lesz tetszetős a Dellamorte Dellamore, (és most nem beszóltam a Fűrésznek, nagyon szeretem az első az egyik kedvenc és a többi 153 rész sem rossz) mert ez azért más. Viszont ugye attól, hogy valami más még lehet jó... ez alól egyébként a Steiner Kristóf kivétel... megint haha.

 

Részemről pedig a film 7 pontot megér, jól szórakoztam és örülök, hogy rábukkantam erre a darabra.