Az Altitude trailer-ét elnézve az lehetett az első gondolatunk, hogy ugyan az a polip, hogy a picsába tud repülni. Az a helyzet, hogy majd erre is választ kapunk.
Úgy ültem le megnézni ezt a filmet, hogy nem sok mindent tudtam róla, tényleg csak a trailert néztem, abban meg ott ültek a repülőn, félelmeteseket villámlott és egy aljas repülő polip (a tengerszakértőktől ezúton kérek elnézést, aminek csápja van és sok az nálam polip) szemétkedett a szereplőkkel. Persze gyors hozzá teszem, hogy a repülő polipot nem úgy kell elképzelni, mint a Cápolip című film címszereplőjét, nem volt gagyi, a film sem gagyi. Sőt.

Stephen King ugye a Danse Macabre című könyvében írja (valahol, bocs oldalszámot nem fogok írni, úgy illik tudom, de majd legközelebb), hogy sok horror filmet kell az embernek végignéznie (szenvednie), hogy igazi gyöngyszemekre bukkanjon. No én az Altitude-t betenném ebbe a gyöngyszemes dobozba, no azért nem a legtetejére, de mindenképpen abban a bizonyos dobozban a helye, mert kellemes csalódást okozott.

Kanadai filmecskéről van egyébként szó. A sztori pedig a következő: Van pár fiatal, akik éppen Cold Play koncertre tartanak, de nem ám busszal (biztos ott is marha drága a jegy), hanem repülővel, amit az egyik leányzó vezet, mivel, hogy ő ilyet is tud (meg ugye valszeg mos, főz, takarít, szóval igazi kis ügyes). Egy hosszabb felvezetés után felröppennek repülőstől a levegőbe és tulajdonképpen a film végéig aztán ott is maradnak. Ez egyébként jó dolog, én legalább is bírom az egy helyszínen játszódó filmeket, és a repülő viszonylag kis hely, ugye ennél kisebb már csak mondjuk egy telefonfülke tudna lenni.

Ugye ha kis helyen összezárunk pár embert, akkor ott valószínűleg konfliktus alakul ki, no ezt igazolja a film is. A szereplők jól összetűznek egymással, ami összetűzés a sztori előrehaladtával csak még komolyabb lesz. Miután a gép alkatrészei (a kilazuló, majd kieső csavar miatt, milyen egy összetákolt gép), vezérlői, meg mit tudom én mijei (ilyen szó szerintem nem létezik, de nézzétek el nekem, illik a szövegkörnyezetbe) tönkre mennek, akkor persze még nagyobb lesz a konfliktus és egy idő után el is kezdenek hullani a szereplők. Jó a hullani túlzás, mert mindössze 5-en vannak. Közbe persze történnek álnokságok és főszerepet kap egy képregény, meg a fura fiú a repülőn, aki fél a repüléstől. Fény derül a szokásos titkokra is és zajlik szépen minden, ahogy azt kell.

Az van, hogy ez nem egy olyan nagyon mészárlós horror, aki azt várja ne nézze meg... itt a szereplők hirtelen meghalnak, majd egy másik szereplő asszondja hogy : "Noooooo!" jönnek a könnycseppek, az ordítás/zokogás/takony-nyál egybefolyás és kész. Ez persze nem baj, még csak az kéne, hogy nagyon túl reagálják a veszteségeket és az sem lenne életszerű ha csak legyintenének egyet. 

Ami talán baj, hogy a szörnyet ritkán mutatják, bár a végén azért megkapjuk teljes élet nagyságban, de bennem maradt egy kis hiányérzet. A film végén is. Nem akarok spoilerezni, szóval annyira nem fejtem ki, csak valami hiányzott, mást vártam, nem jött a katarzis, pedig jöhetett volna, mert azért egészen jó kis magyarázatot kaptunk a miért kérdésre.

Ami még nagyon tetszett az a kezdés volt, a szélfújás, ahogy fütyült és szabályszerűen elkezdtem fázni. Na jó nyilván költői túlzásba estem, de engem már ott meg fogott, hogy na ez jó lesz. Jó is lett.

Aztán a film mondanivalója nem tudom mi lehet. Talán a ne menj repülővel a Coldplay koncertre, mert a fellegekben élő randa, aljas polip úgyis megesz, vagy elragad, vagy a csápjával megcsiklandoz. Ilyenek ezek a csápos lények. Bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy a polipnak karja van. Hmm... a biológusok most tuti utálnak.

Főszereplő csajszit Jessica Lowndes-nek hívják, a Horror mesterei egyik epizódjában tűnt fel, illetve az Autopsy-ban, ami szintén egy horror, csak még nem jutottam el oda, hogy megnézzem, pedig régóta tervben van. A srác pedig a Landon Liboiron névre hallgat, és Zombie Punch néven lassan elkészül az új filmje.

A rendezést az eddig rövid filmekkel vitézkedő Kaare Andrews követte el, míg a forgatókönyv Paul A. Birkett munkája, ő már horror szintén pakolt ezt-azt az asztalra.

A pontszám pedig a 7-es lenne, mert nekem tetszett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.