Alex Garland szerintem kifejezetten tehetséges fickó. Eddig ugye leginkább írásai miatt ismerhettük a nevét, így köthetjük hozzá A 28 nappal később című brit horrrot, vagy a Dredd remake-et valamint a Ne engedj el is az ő repertoárját szélesíti, csak úgy, mint a Napfény című 2007-es produkció.

Idén pedig az úriember első rendezése is befutott, aminek természetesen a forgatókönyvét is ő jegyzi. Egy lebilincselő sci-firől van szó az Ex Machina esetében. Egy kvázi háromszereplős filmről, ami mégis annyira remekül működik, annak ellenére is, hogy voltaképpen egy helyszínen játszódik. 

Garland a mesterséges intelligencia kérdését feszegeti és patikamérlegen kimérve tálalja az egyes hozzávalókat. Az Ex Machina majdnem hibátlan film, viszont maradéktalanul talán mégsem lehetünk vele elégedettek.

A történet egyik főhőse Caleb, egy fiatal programozó, akinek egy hatalmas megtiszteltetésben lesz része, amikor elutazhat főnöke elszigetelt luxusházába, ami igazából egy szuperlaboratórium. Caleb teljesítményének és tudásának köszönhetően érdemli ki az egy hetes kalandot, amely során egy érdekes kísérletbe csöppen. Egy mesterséges intelligenciát kell tesztelnie, a helyzet viszont egyáltalán nem egyszerű, hiszen az MI egy gyönyörű robotnő testébe van bújtatva. Ráadásul a játékidő előrehaladtával már abban sem lehetünk biztosak, hogy ki tesztel kit.

Az utóbbi időben mintha kezdene elburjánzani a mesterséges intelligenciával foglalkozó filmek sora. Mondjuk a helyzet nem vészes, sőt talán a végeredmények is egészen élvezhetőre sikerülnek, így nem is igazán lehet okunk a panaszra. Ez egyébként az Ex Machinára is igaz. Garland filmje teljesen korrekt, mindezt pedig úgy mondhatjuk rá, hogy nem egy pörgős darab, ahol a mesterséges intelligencia átveszi a kávéfőzők felett a hatalmat, hogy aztán azok segítségével indítson támadást az időközben felbukkanó, véres nyálat csorgató harci ebek ellen. Igazából nem is nagyon akad az a fajta igazi, adrenalintermelő jelenet, viszont mégsem gondolnám, hogy egy unalmas szemét lenne a végeredmény.

Ebben egyrészt a jól megírt forgatókönyvnek van szerepe. Az egész fel van építve és igazából még az előforduló Kék könyvnek is van értelme és nem csak Garland kábszitól túlfűtött elméjének eredménye, hanem egy kis történelmi kikacsintás, ezért pedig bőven nevezhetjük profi munkának. A párbeszédekre szintén nem lehet okunk a panaszra, ráadásul főszereplői hármasunk annyira jól eltalált, hogy élmény őket nézni bármilyen párosításban is. 

Érdekessége lehet a dolgoknak, hogy a női szerepre első körben Felicity Jones volt a kiszemelt, persze már sose tudjuk meg ő mennyire lett volna hiteles robotlány, Alicia Vikander viszont zseniális. Domnhall Gleeson szintén jó munkát végez, de Oscar Isaac is remek választás volt a dúsgazdag, alkohol problémákkal küzdő pacák szerepére.

Garland tehát úgy keveri a lapokat, hogy a kártyák járása nem unalmas, ugyanakkor talán mégsem kiszámíthatatlan. Sőt talán a végén még egy kis hiányérzetünk is maradhat, hiszen én személy szerint valami ütősebb befejezésre számítottam, volt egy olyan érzésem, hogy próbálnak felhúzni, hogy a végén valami igazán ütős, esetleg akció dús valamit csapjanak az arcomba. Ez elmaradt, de majd máskor az én pofám is megkapja a magáét.

Ettől függetlenül viszont hatásos és rendkívül eltalált filmélmény ez.

8/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.