A Stag Night kapcsán nem igen számítottam egy közepesnél jobb filmre és így látatlanba is elég jól sikerült megállapítanom a helyzetet, hiszen valóban egy középszerű filmet kapunk, hasonló volumenű színészekkel és történettel, na meg egy Parkinson kóros operatőrrel, aki lehet csak fél a metróban és azért remegett a keze.

Ezen kis bevezető után persze könnyen lehet, hogy senki nem lepődik meg azon, hogy vidám kis sztorink valóban nem túl erős. Adott egy Mike nevű srác, aki az esküvőjére készül, de még utoljára szeretne kirúgni a hámból. Persze nem durván, csak barátai egy bulizós-ivós legénybúcsút szerveztek neki, ami elég hamar véget ér, amikor kidobják őket a szórakozóhelyről, mivel egyikük meglehetősen erőszakos és bajkeverő alak.

Hőseink el is döntik, hogy elhúznak haza, ám ekkor jön az ötlet, hogy elmehetnének még azért egy picit after partizni, hiszen fiatal még az éjszaka. A cél eléréséhez New York metróhálózatát és annak szerelvényeit veszik használatba, hiszen az éjszakai járat óránként egyszer azért végigsuhan a föld alatt.

Utazás közben aztán még két csajba is belefutnak a srácok, ami biztosíthatná, hogy a buli biztos ne üljön le, ám bajkeverőnk ismét csak gondot okoz, aminek következtében egy használaton kívüli megállónál kis csapatunk szétfeszíti a vagon ajtaját, majd kimenekülnek a peronra. Itt jön az első szoppantás, ugyanis a járat tovább halad, hőseink pedig ott ragadnak egy évek óta nem használt helyen.

Kétségbe persze nem kell esni, könnyen feltalálják magukat és kiötlik, hogy elindulnak a síneken, hiszen abból nem lehet nagy baj, a következő szerelvény úgyis egy óra múlva jön. Igen ám, csak az alagút rendszerben élő akrobatikus képességgel megáldott, beszédképtelen hobók nem várnak ennyit, hogy egy jót gyilkolásszanak.

A tovább mögött folytatom.

A történet talán nem is érdemel sok kommentárt, egyszerű, butácska, de ki lehetett volna ebből hozni egy jó, véres kis slashert. Igaz a vérrel olyan nagy gond nincs is, viszont a "jóval" akadnak problémák. Bár az is lehet, hogy csak más gondolok erről a fogalomról, mint a készítők. 

No nézzük a mackót.

A karakterekre sok karaktert nem pazarolnék - micsoda szóismétlős poén, kérem valaki jegyezze fel! - a jó emberek között mindenféle típust megtalálunk, nekem egyedül a néger srác hiányzott, nem is tudtam hirtelen ki fog elsőre meghalni. A gonoszainkra pedig még annyi időt se szántak, mint hőseinkre, hiszen csak annyit tudunk róluk, hogy régóta nem mostak hajat, szeretnek öldökölni és ugyan nem érezzük, de valószínűleg büdösek. 

A gyilkolások ellenben nem olyan nagyon rosszak, illetve nem lennének azok, ha látnánk őket és itt jön a film legnagyobb hibája a ritka szar kamera használat.

Az akciódúsabb jeleneteknél operatőrünk keze úgy remeg, mint szűz srácé, ha puncit lát, de míg utóbbin talán az ösztönök segítenek, addig fényképészünk végig megmarad Mr. Nyárfalevélnek, ezzel élvezhetetlenné téve a látottakat. 

Ezt csak tovább tetézik a lassítások, amiket most sem tudtam hova tenni. Nem lett tőle drámaibb a film HELLO! A halál esetek nagy részét lassítva látjuk és ez is rombolja az élvezeti érteket, mert egyszerűen hülyén mutat. Bárhol, de egy horrorban főleg. Mondjuk amikor egyik karakterünk lassítva ugrik a másik felé ott nyilván vicces volt a közben hallható elnyújtott-lassított ordítás, de mégse nevettem rajta.

A film egyébként Peter A. Dowling első rendezése volt, ez meg meg is látszik, viszont érdekes, hogy a forgatókönyv is az övé, pedig ilyen téren 2005-ben a Légcsavart már letette az asztalra - még ha nem is egyedül - az pedig ennél mindenképpen ütősebb és csavarosabb volt - a mindenit még egy hülye szó vicc.

4/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.