Stephen King első és egyik legjobb regénye volt a Carrie, amellyel hidrogénbombaként robbant be a könyvpiacra. A történetet két évvel később mozivászonra vitte Brian De Palma, ami talán sokkal jobban meghatározta az író jövőbeli karrierjét, mint maga a debütáló és azt követő regényei vagy az istenadta tehetsége. A Carrie igazi kasszasiker volt, de ami ennél is fontosabb, ezen a sikeren felbuzdulva indult el a King-könyvek megfilmesítésének áradata, amely által még az is megismerte az író nevét, aki könyvet maximum azért vesz a kezébe, hogy a tűzre hajítsa.

Carrie végzős gimnazista, akit az iskolában kiközösítenek és rendszeresen megaláznak a lányok. Otthon sem jobb a helyzet, fanatikusan keresztény anyja megpróbálja minden nőiességért megbüntetni szegénykét. Rosszakarói nem is sejtik, hogy telekinetikus képességekkel rendelkezik a lány, melyeket dühében képtelen féken tartani. Egyik csúfolódó osztálytársa megbánja tetteit, és ráveszi barátját, hogy helyette Carrie-t vigye el a végzős bálba, ezzel enyhítve saját bűntudatán és segítve a lányt a beilleszkedésben. Nem is sejti, hogy egyik osztálytársnője kegyetlen tréfát eszelt ki Carrie ellen.

„Ennek semmi köze a Sátánhoz! Én vagyok, én!” – hangzik Carrietta White szájából és ez a két mondat remekül összefoglalja az egész történetet. Semmi ördögi, vagy gonosz nincs benne, egy szerencsétlen, kiközösített lány balladája az egész, aki megbünteti azokat, akik gonoszkodtak vele. Az életben számtalanszor előfordult már, hogy hasonló helyzetbe került diákok fegyvert ragadtak, dühükben és kétségbeesésükben iskolai mészárlást csináltak. King gyakorlatilag leírja (a film pedig bemutatja), milyen körülmények vesznek rá egy tizenévest, hogy iskolatársain álljon bosszút, akár vétettek ellene, akár nem. Carrie nem kezd el vaktában lövöldözni, az ő fegyvere az elméje, mellyel tárgyakat képes mozgatni és mikor elszakad a cérna, ő is válogatás nélkül öl.

Katt a továbbra.

Carrie-t igazából nem mondanám se pozitív, se negatív karakternek, ő csak egy egyszerű lány, aki a tinédzserek hétköznapi életét szeretné élni. Jelentéktelen személyiség, akit teljesen elnyom bigottan vallásos anyja és csúfolódó osztálytársnői, az iskolaigazgató pedig harmadik nekifutásra se képes megjegyezni keresztnevét. Ilyen körülmények között nem is tud igazán kibontakozni a valódi személyisége. Szép lassan gyülemlik fel benne a feszültség, amely élete legszebbnek ígérkező estéjén felszínre tör és könyörtelen bosszút áll mindenkin a környezetében.

A főszereplő karakterét elég jól visszaadja a film, Sissy Spacek remekül játssza a visszahúzódó, csúnyácska lányt, aki a bálon egy pillanat alatt a bosszú angyalává válik. Ezen jelentekben teljesen megváltozik az arca, mintha egy démon szállta volna meg. Komoly, érzelemmentes arccal, üveges tekintettel mészárol le mindenkit a környezetében válogatás nélkül, mindezt még tökéletesebbé teszik azzal, hogy vörösbe vált a kép.

Amennyire korrektül lett megformázva Carrie karaktere, a többi annyira nem. Olyan érzésem volt végig, mintha egy fekete-fehér filmet néznék, ahol a színek terén csakis a két véglet található meg. Minden szereplő vagy abszolút „jó” vagy pedig velejéig „gonosz”, és ezt a könyv után elég komoly hibának tartom. A regényben egyik karakter sem volt ennyire szélsőséges, mindenkinek megvoltak a maga jó és rossz tulajdonságai, ettől is volt annyira nagyszerű és életszerű.

Sissy Spacek-et és Piper Laurie-t is jelölték Oscarra a Carrieben nyújtott alakításáért, de amíg az előbbivel maximálisan egyetértek, utóbbival annyira nem. Szerintem teljesen giccsesen játszotta a megkeseredett és túlzott vallásosságba menekülő anyát, aki tönkre teszi lánya életét is saját kudarcai miatt. Halálának jelenete viszont telitalálat volt! Keresztre feszített Jézus Krisztust utánzó pózban érte el a vég, arcán a teljes megnyugvással, egyszerre kifigurázza a jelenet a túlzott vallásosságát, amely nem volt képes megnyugtatni háborgó lelkét, hiába menekült bele és érzékelteti, hogy lelki békéjét csak a halál tudta elhozni számára. A zseniálisan megkomponált zene csak még jobban felerősíti ezt.

A színészek közül még John Travoltát emelném ki, aki annyira jól megformázza az öntelt, nagyképű ficsúrt, hogy legszívesebben a képernyőn át is lekeverne neki egyet az ember.

Pino Donaggio fantasztikus munkát végzett zeneszerzőként, a filmet végigkísérik az andalítóan nyugodt dallamok, amelyek egy pillanat alatt átváltanak feszültséggel teli szólamokká.

Sajnos a majd 100 perces műsoridőn érezni, hogy kevés ehhez a történethez, ha nem olvastam volna a könyvet, bizony egyes részeket nem teljesen értettem volna. Sajnos így túl sok minden nem lett eléggé kifejtve, ezt nehezményezem.

Nem adta vissza a regény hangulatát és fele annyira se tudott lekötni a film, mint a könyv, mégis korrekt feldolgozás, egyértelműen a jobb King-filmek közül való. Bár legalább ilyen színvonalú lenne mind! 7 pontot adok rá. Ez az írás a Premier MoziMagazinban is megjelent.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.