Dario Argento korai trilógiájának befejező műve ez a film. Itt már egy kiforrottabb rendezői stílust láthatunk, és erőteljesebb stílusjegyek mutatkoznak meg, és bár ez a rész sem kiemelkedő, méltó lezárást nyújt ennek a sagának.

Roberto rockzenész, és ahogy az lenni szokott, zaklatója is van. Folyamatosan követi, fenyegeti, a sarkában jár, egészen addig amíg Roberto egyszer rá nem támad, és leszúrja a férfit. Ennek azonban szemtanúja is lesz egy maszkos személy, aki később már ezzel fenyegetőzik, sőt radikális gyilkosságokat is elkövet hogy az őrületbe kergesse Robertot.

Roberto God (Isten) tanácsára segítőket, és magánnyomozót fogad fel, akik el is jutnak a megoldásig, de Roberto mégis magára marad, egyedül God és egy lézengő nyomozósegíti, de főhősünk ismerősei sorra rejtélyes gyilkosság áldozatai leszneki. Így egyre nagyobb a gyanú, hogy a gyilkos is közeli ismerős. 

Roberto végül fegyvert ragad, hogy maga intézze el zaklatóját, akiről bár sok információja nincs, mert megfejteni nem tudták a rejtélyt, hanem csak egyszerűen szembenéz a fenyegető veszéllyel.

Folytatás a tovább mögött.

Argentonak művészileg ez a legjobb alkotása a trilógiában, itt már meglátszik a jártassága, sokkal intenzívebb képsorok, jobban hangsúlyozza mikor a gyilkos szemszögéből történnek az események. Ami még szintén fontos tény, hogy már úgy van megírva a forgatókönyv, hogy a gyilkos gondolataiba bepillantást nyerünk, ilyen például hogy orvosilag is őrültnek is minősül, és a diliházban lévő emlékei is feltörnek. Ez már Argento fénykorának előjele, ahogy a remek zoomolási kamerázás is.

A stílusjegyei szerintem itt mutatkoznak meg igazán, legalábbis a kezdeti szakaszban ez jelenti a további munkák alapját a rendezésben. A karakterek kidolgozottak, mindegyik szereplőre nagy hangsúlyt fektet, hogy a személyiségük kirajzolódjon, mindenkinek legyen olyan személyiségvonása, ami egyedivé teszi, az apróbb részletekre is gondosan ügyelt.

Egyetlen sajnálatos pontja a filmnek, hogy nagyon hamar rá lehet jönni a gyilkos kilétére, de a film háromnegyedénél szerintem nagyon nyilvánvaló az egész, és onnantól kezdve csak azért lehet aggódni, hogy a megkedvelt karakterek túlélik-e, vagy egy őrült áldozataivá válnak ők is. Ez a forgatókönyvi hiba még így is kevésbé látványos, mint ami A kilencfarkú macskánál volt látható. Megjelent a bábú motívum is, ami Argento későbbi szakaszában még nagyon sokszor megjelenik, és itt is, bár álarc képében, de megjelenik a gyilkos babaarcú bábú mögé rejtőző kegyetlen gyilkos képe is. Ezt a képet a rendező még sokszor fogja használni a jövőben, ami még ijesztőbbé, feszültebbé teszi a légkört, és sok-sok produkció Argento művekből merítette már az ötletet, hogy bábut használnak a gyilkos egyik eszközének (pl: Fűrész).

A színészi játékban bár nagyon kiemelkedőt nem nyújtottak, talán a Robertot alakító Michael Brandon alakítását lehet kiemelni, de ő se volt a leglenyűgözőbb. Azonban nagyon csodálkoztam, amikor az elején a színészek között felvillant Bud Spencer neve. Nagyon jól állt neki God szerepe, bár szívem szerint elnéztem volna a filmben néhány erősebb pofont, főleg Terence Hill társaságában a végső gyilkost leleplező pillanatokban. Esetleg néhány "Bunkó vagy Bugsy!" felkiáltást csak úgy a semmibe, azok mindig a közelbe hozzák Bud Spencert, de persze a horror egy másik stílus. Ahogyan a trilógia előző részeiben, úgy itt is Ennio Morricone felel a zenei hangulatért, vegyítve ritkán rockzenei betétekkel.

Igazi hamisíthatatlan olasz horror, Argento egyre jobban közelít a karrierje fénypontjához, és ez már ezen a korai munkáján is meglátszik. Így 7 pont jár a filmnek, érdemes megnézni olaszul is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.