A Static című film, ha lopakodó volna, akkor beírhatna magának egy ötöst, legalábbis a részemről, hiszen durván elkerülte a figyelmemet ez az alkotás, aztán egyszer csak szembe találkoztunk és a stáblistán rögtön feltűnt Sara Paxton neve, valamint Milo Ventimiglia is képviseltette magát. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődésemet.

Kezdjük a dolgokat ott, hogy a Static nem feltétlen horror, inkább thriller és talán azt is mondhatjuk, hogy erős drámai vonallal toldották meg, viszont a végeredmény azt hiszem nagyon jó lett és üde színfoltja a tavalyi felhozatalnak.

A történet egy házaspárról szól, a pasi híres író, a nő pedig nem. Boldogságuk azonban leáldozott, ugyanis elvesztették 3 éves kisfiúkat és nem nagyon sikerül túllépniük a tragédián. Egy vidéki kis házban tengetik mindennapjaikat, a férfi próbál egy újabb regényt összehozni, de minden egyes kísérlete kudarcba fullad és őt is felemészti a gyász, amit talán tovább tetéz, hogy éjszakánként a dolgozószobájában a kisfiáról készített felvételeket nézi és valahogy így sírja magát álomba.

A nő helyzete pedig még rosszabb, vagy be van gyógyszerezve vagy részeg és lényegében tetszhalott állapotban veszi a levegőt, mert ugye az ilyet nem lehet életnek nevezni.

Egy éjszaka aztán hevesen kopogtatnak házuk bejárati ajtaján, amit kinyitva egy szőke leányzóba botlanak, aki állítja, hogy gázálarc mögé bújt emberek követik, akik az életét akarják. Hőseink természetesen jó pofák és a lány segítségére sietnek, beengedik őt otthonukba, sőt a férfi megpróbál a történet végére járni, de már csak hűlt nyomát találja a vandáloknak.

A házba visszatérve azonban mégis csak furcsa dolgok történnek, elmegy az áram és nem megszokott zajok is hallatszanak, majd pedig a maszkos alakok betörnek és magukkal cibálják a szőkét, de ezzel úgy tűnik nincs vége a megpróbáltatásoknak, ugyanis a gyászoló házaspárra is fáj a foguk.

A tovább mögött folytatom.

A sztoriból legyen elég ennyi, most nem nagyon szeretnék spoilerezni, mert az nagyban rontaná a filmélményt, bár az is tény, hogy anélkül meg viszonylag nehéz bármit is írni.

Annyit talán elárulhatok, hogy a sztori eleje nem egy lóverseny, viszont amikor feltűnnek az álarcos fickók, akkor azért felpörögnek az események. Sok horror nincs, inkább thrillernek állítanám be a látottakat, a néha felbukkanó gonoszokat és az idegölő macska-egér játékot, amit egész jól sikerült megfogni.

Az biztos, hogy ebben a színésznek is nagy szerepe van, lényegében 3 főkarakterünk van, a férj szerepében Milo Ventigmila, aki a The Divide után most egy másik arcát mutatta meg és azt hiszem itt sem okozott csalódást, sőt teljesen szimpatikus a karakter. Aztán Sarah Shahi nevét sem érdemes kihagyni, akit szintúgy meg lehet tapsolni, Sara Paxtonból pedig kicsit talán kevesebbet kapunk, de ő mindig ügyes, most sincs ez másként és talán azért is dicséret illeti, mert megint olyan filmben szerepel, ami jó és ami talán picit megpróbál több lenni a mostani tucathorrornál/thrillernél.

Az egyetlen bökkenő, hogy a kezdésnél egy picit sejtetik, hogy mire számíthatunk, így nekem a legvége előtt elég jól kirajzolódott a kép, ízlések és pofonok, anélkül talán hülyébben hatott volna a vége, de mégis rejtélyesebb dolgoknak örülhetnénk.

Egyetlen talán negatívumot említenék ez pedig az, hogy végig sötétben játszódik szinte az egész mozi. Igazából lehet látni mindent, de ha közben fehérre nézünk, akkor tuti megvakulunk.

A rendező Todd Levin első ízben tett ilyen kísérletet és szerintem megrázhatjuk a kezét, igaz a jó forgatókönyv se volt hátrány, azt Levin úr John Suits-szal és Gabriel Crownnal hozta tető alá, utóbbi két úriember meg alkotott már néhány itthon talá kevésbé ismert horrort, mondjuk a Breathing Room ilyen 2008-ból.

A történet kerek egész és valahol szép és kedves, nem éreztem giccsesnek, inkább talán azon a jó módon meghatónak, nem mondom, hogy bőgtem, de a szereplők szerintem jól visszaadták a világfájdalmat és a kilátástalanságot. Az mondjuk érdekes kettősség volt, hogy az életük romokban hevert mégis megpróbáltak küzdeni és ragaszkodtak ahhoz amijük van - egymáshoz.

7 pontot én most ki is sóznék, jelzem, hogy többnyire egyszer nézős alkotás és inkább tényleg valami dráma-thriller, ami magával ragad és arra a 90 percre kikapcsol, illetve úgy összességében is elég eredeti az ötlet - legalábbis én még nem annyira találkoztam hasonlóval - annak ellenére, hogy nyilván szed innen-onnan ez a produkció is.

Tessék vele próbát tenni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.