A tömény kvázi pilot után ismét hasonlóan eseménydús epizódot kaptunk, volt itt minden, karamellás alma és ördögűzés, szökés és seggrepacsi avagy újabb remek rész, ezúttal földönkívüliek nélkül. Spoileresen folytatom a tovább után!

A második rész ott folytatódik, ahol az elsőt (itt írtunk róla) abbahagyták, azaz a jelenben. Bloody Face zúzott, a szerelmespár menekült, de ami végül velük történt az csak a későbbi részekben fog kiderülni. Még a főcím előtt megtörtént a váltás 1964-be, a kapocs a nevezett sorozatgyilkos. A leszbikus tanítónő, akit az előző részben Jude nővér rákényszerített, hogy újságíró barátnőjét beutalja Briarcliffbe, épp zuhanyozni készül bánatában, a lemezjátszón Dusty Springfieldtől szól egy korabeli sláger, minden nyugis, de a refrénből („And after you do, you will be his”) azért sejthetjük, hogy mi lesz a jelenet vége…

Az ezt követő jelenetek ebben az idősíkban már végig az elmegyógyintézetben játszódnak. Bemutatkozik Zachary Quinto vagyis Dr. Oliver Thredson, aki Kit Walker ügyében kell, hogy szakvéleményt írjon, de akarva-akaratlanul is belecsöppen a dolgok sűrűjébe, amikor megkérdőjelezi Jude nővér módszereit.
A szülei viszik be gyereküket az intézetbe, mert megszállta valami. Nem szoktam megnézni az ördögűzős filmeket, így összehasonlítási alapom nagyjából kimerül az Ördögűzőben és az X-akták Calusari című részében (nem tudom Ferikét ide soroljam e), de mondhatom elég korrektül levezényelték ezt a részét az epizódnak, egy fő cselekményszálat is ez indít el, valamint a múltba is a megszállt fiú által tekinthetünk be.

Közben a többi lakó is képernyőre kerül, a nimfomániás Shelley felkínálja magát az öreg Arden dokinak, hogy cserébe kimehessen a kertbe, Lana (az újságírónő) és a családirtásért bezárt Grace pedig szökést tervez. Miután elutasította Shelley közeledését, a vén náci egy örömlányt fogad lakosztályán aki véletlenül „rátalál” a szadomazo fényképgyűjteményre és (mivel nekünk valószínűleg csak a fotók softcore részét mutatják a kamerák) az első adandó alkalommal elmenekül.

Jude nővér múltjára is fény derül, akiről már korábban is sejthető volt, hogy nem apácának született. Nagyjából a háború után még bőven a szórakoztatóiparban kereste kenyerét és elkövetett egy cserbenhagyásos gázolást. 1947-48 környékén járunk, a rádióból a Buttons and Bows szól (szerintem Dinah Shore-tól), ami akkoriban volt nagyon népszerű. Próbáltam a katona egyenruhájáról is belőni pontosan az évet és a helyszínt, de utóbbira kijött, hogy Japán, ugyanis a 24. gyalogsági hadosztály állományjelzője van az ingjén (akik 1950-ig voltak részesei Japán megszállásának), de fejjel lefelé, úgyhogy itt kár volt filozofálni, ez valószínűleg a ruhás hanyagsága és nem egy újabb utalás. Mindenesetre, ha az ingjén a rendfokozatjelzés még stimmel, akkor 1948-nál később nem járhatunk.

Visszatérve az ördögűzésre, jelen esetben a páciens volt a gyengébb, az sátán pedig új gazdatestet keresett magának. Ahogy a víz is mindig arra folyik amerre a legkisebb ellenállásba ütközik, itt is a leggyengébb láncszemet választotta, vagyis a korábban már „bűnbe eső” Mary Eunice nővért.

Nem volt üresjárat, pörgött végig a háromnegyed óra, ez valószínűleg a későbbiekben sem fog változni. A karakterek hátterét  Jude nővér múltjához hasonlóan a jövőben is flashbackek formájában ismerjük meg. Személy szerint én már nagyon várom a jövő szerdát, ha addig is véleményetek, kérdésetek van a résszel kapcsolatban, akkor nyugodtan kommenteljetek!

UPDATE: Forgatási videó facebookon a csatorna jóvoltából.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.